A németországi Zsidó Közösségek Központi Tanácsa és a bajor kormány már most aggódik, mi lesz, ha három év múlva a szerzői jogok lejártával a müncheni kortörténeti intézet kiadja az egykori birodalmi vezér ideológiai alapművét, amelyről egyik fő szorgalmazója, Barbara Zehnpfennig, a passaui egyetem politikafilozófus professzorasszonya végre kimondta, hogy az „nem egy egyszerű buta firkálmány”.
Amint a Magyar Nemzet 2012. augusztus 25-ei számában Techet Péter beszámol írásában (Hitler újrakötve), sokan attól tartanak Németországban, hogy a Mein Kampfot, mivel három év múlva lejárnak szerzői jogai, bárki kiadhatja, felidézve, hogy Barbara Zehnpfennig, a passaui egyetem politikafilozófus professzorasszonya néhány éve kiadott egy részletes, belőle vett idézetekkel kísért elemzést róla, jelenleg pedig, amikor szóba került, hogy kommentárokkal ellátva mégis megjelenjen szerzője hazájában, alaptalannak találta a miatta való aggódást, ugyanakkor a müncheni kortörténeti intézetben két éve tervezett kiadás kommentálásaival elégedetlen, példaként említve, hogy amikor a birodalmi vezér az „elzsidósodott német tudományos életről” ír, az intézet lábjegyzetében „csak a megjegyzés antiszemita mivoltára hívja fel az olvasók figyelmét”, holott „egy tudományos kommentárnak azt kellene bemutatnia, mi indította ilyen kijelentésekre”, így megemlítené, hogy „az alig egyszázalékos korabeli német zsidóság valóban jelentős arányban volt jelen a német egyetemeken”, ami „még persze nem jelenti azt, hogy Hitler helyes következtetéseket vont le, de a tényeket nem lehet tagadni”, hovatovább ugyanis a tudomány feladata megérteni és megértetni a mű érvrendszerét, elvégre „nem egy egyszerű buta firkálmányról van szó”.
Konzekvens elemzőként konklúziója nem is lehetett más ezután, mint hogy a kontextusról rendre elfeledkező jelenlegi német tudomány figyelmen kívül hagyja, hogy „a fasizmus nem csak német jelenség, mert a korabeli Európában majdnem mindenütt megtalálható” és „a kommunizmusra adott reakcióként született”, hasonlóan Ernst Nolte történészhez, aki már múlt századunk nyolcvanas éveiben „tagadta a nácizmus és a holokauszt egyediségét”, hangsúlyozva, hogy „a fasizmus csak a kommunista fenyegetés tükrében érthető meg”, valamint John Lukacs zsidó történészhez, aki nálunk is megjelent könyvében (A történelmi Hitler, 1998) egyenesen így fogalmazott: „Ha netalántán összeomlik a nyugati civilizáció, akkor megeshet, hogy Hitler a jövő nemzedékek szemében amolyan Diocletianusnak, a hajdani rend és nagyság eltökélt őrzőjének tűnik majd.”
Aggódjon akármennyire is a németországi Zsidó Közösségek Központi Tanácsa és a bajor kormány, mi lesz, ha három év múlva a müncheni kortörténeti intézet kiadja az egykori birodalmi vezér ideológiai alapművét, anélkül, hogy ezúttal vitát nyitnánk a mű szerzőjéről és gondolatairól, emlékeztetjük rovatunk olvasóit, hogy amint korábban rámutattunk, akadtak nálunk is valaha, éspedig nem kevesen, akik egészen másként nyilatkoztak művéről és rendszeréről, mint a mai „politikailag korrekt”-ként kanonizált médiában, így például katolikus papjaink közül Koszterszitz József (1898-1970), a két világháború között nevelési művei alapján páratlan népszerűségnek örvendő Koszter atya, aki Fulgur című, 1944-ben megjelent regénye egyik fejezetében (Történelemóra a VI/B-ben) ezt olvassuk
„Azt hiszem, nem hazafiatlanság az, ha az ellenségben is meglátja és megbecsüli az ember azt, ami nagyszerű. A germán nép vezére kivételes történelmi egyéniség, s amit öt év alatt kihozott a népéből, annak nincs mása a múltban. Mi gyűlöltük őt és ő gyűlölt minket, de ez nem változtat azon a tényen, hogy kivételesen nagy ember.”
Mégis miért és mitől? Amint Ernst Zündel és Eric Thomson rámutat, azért, mert nem szédített olcsó megoldásokkal és könnyű csodaszerekkel, nem garantált kényelmes, harctalan – utópikus – életet, nem hirdette a demokrácia feltételezett erényeit, nem megvásárolt szavazatokkal kívánt népe élére állni, megvédte a vallási sarlatánoktól, a szexuális elferdülésektől, az idegen betolakodóktól, megerősítette az értük, nem ellenük dolgozó rendőrséget, tisztességes munkát, pénzt, otthont, nemzeti médiahálózatot teremtett, s végül, de nem utolsósorban felismerte, hogy az igazi vagyon nem az aranyon és a hitelen alapul, hanem országa és népe termelőképességén, kiragadva így a spekulánsok kezéből a pénzelőállítást.
Nos, alighanem ezek azok, melyek korunk legnagyobb deficitjei, megvalósításukat azonban hiába várjuk a mindig másoktól aggódóktól, akik még ahhoz az etikai normához sem tartják magukat, amelyhez pedig prófétájuk, Voltaire, még ragaszkodott, aki ellenségeinek kijelentette: „semmiben sem értek veletek egyet, de életemet adnám, hogy elmondhassátok véleményeteket!”, elvégre valaha az európai mivolthoz hozzátartozott a kivételesen nagy egyéniségek meglátása az ellenségben is, ennek részeként műveiknek nemhogy a tiltása, hanem a kiadása, olvasása is.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
