Mégis hol a határ a hűség és az árulás között, ki mitől lesz egy diktatúra kiszolgálója?

Mindmáig eldöntetlen és kínzó kérdések ezek, miért, hogy például a száznegyvennyolc éve, 1864. augusztus 27-én Nagyváradon elhunyt reformkori romantikus elbeszélőnket, Kuthy Lajost árulóként közösítette ki úgyszólván mindenki, csak mert a világosi fegyverletétel után az osztrák közigazgatás munkatársa lett, de tette a „haza bölcsé”-vé Deák Ferencet, aki viszont már nem a császári közigazgatással, hanem egész Ausztriával kiegyezett?

A bölcsek köve van annál, aki erre megnyugtató választ ad, ugyanis az ezernyolcszáznegyvenes évek legnépszerűbb romantikus elbeszélője (aki mellesleg „Hazai rejtelmek” című, 1847-ben megjelent regényében kegyetlen őszinteséggel leplezte le az uzsorakamattal a kis- és középnemesi családokat földönfutóvá tevő „hajhászok, váltóhamisítók, vásárolt bírák, zsoldba vett szónokok” országunkat hamarosan tönkretevő uralmát) nem akarta polgári életvitelét és írói népszerűségét kufsteini vagy olmützi várfogságra cserélni a Szemere Bertalan vezette kormányban való belügyminisztériumi osztálytanácsosi szerepléséért, ezért 1853-ban megyei biztosi állást vállalt az osztrák közigazgatásban Biharban, amiért aztán úgyszólván mindenki elfordult tőle: Pálffy János országgyűlési képviselő emlékirata (Magyarországi és erdélyi urak, 1856) szerint nem volt nálánál „undokabb politikai renegátja” hazánknak, akit munkája jutalmaként hiába léptették elő, ez (amint Mikszáth Kálmán megjegyezte) már csak olyan volt, mint amikor a halottnak a koporsóban haja vagy körme nő, végül idegösszeroppanásban hunyt el.

Változtat-e iménti tette bármit is művei értékén, nem inkább arról van-e szó, hogy vannak, éspedig nem is kevesen kordfordulóinkon, akik nem feltétlenül válnak még a hatalom zsoldosaivá azzal, ha annak gépezetében (olyan szinten legalábbis, hogy az ne veszélyeztesse meggyőződésükhöz való ragaszkodásukat) részt venni kényszerülnek, akik nem feltétlenül lesznek társaik elárulóivá a csendes hétköznapi, megalkuvásmentes életükkel való protestálásukkal? Sebestyén Béla székely aranydíjas mérnök-feltaláló 1999-ben, halála előtt így búcsúzott nemzetünktől: „Nem számolhatok be arról, hogy börtönbe hurcoltak, megkínoztak vagy halállal fenyegettek volna. Nem vettem részt ötvenhat harcaiban, nem vagyok hős, de nem váltam árulóvá sem. És számomra a legutóbbi tény a legfontosabb: nem váltam e nép árulójává, és így önmagam árulójává, sem nagyban, sem kicsiben, sem közvetlen, sem közvetve.” Nem bizony, mellesleg pedig még a ripacs is lehet igazsághirdető, anélkül, hogy erkölcsi példakép lenne, elvégre amikor Adyt megrótták kortársai életviteléért, Szabó Dezső megkérdezte, a reimsi székesegyház vagy a párizsi Notre Dame kevésbé volna szép, ha megtudnánk, hogy építői alkoholisták voltak?

Persze ha korunk írástudóit tesszük az erkölcs patikamérlegére, aligha nyomnak rajta valamit is, amiért zömük sem szellemi, sem erkölcsi példát nem mutat, amiért már se nem hűk, se nem árulók, csak egy diktatúra bábokként való kiszolgálói, mindenesetre a címbeli kérdésre való válaszkeresésünkkor aligha tehetünk mást, mint hogy megfogadjuk Reményik Sándor verse (Mért hallgatott el Végvári?) intelmét, azt, hogy „nem a mi dolgunk igazságot tenni, a mi dolgunk csak: igazabbá lenni!” (tudva, hogy a belsőről csak a minket megteremtő Örök Bíró ítélhet!) , elvégre a világ nemcsak szentekből és ördögökből áll, így nem lehetetlen, hogy amint Newton mondta, két dolgon fogunk leginkább csodálkozni, mikor a mennyországba jutunk: sokakat hiába keresünk majd, akikről azt gondoltuk volna, hogy mindenképpen ott fogjuk találni őket, viszont több olyan embert fogunk az üdvözültek között megpillantani, akikről nem hittük volna, hogy odakerülnek. Lehet, hogy például éppen Kuthy Lajost.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info

Bejegyzés nyomtatása