Szomorú, hogy éppen Kodály és Bartók hazájában sokan közönyösek őseink zenei műveltsége iránt, ódzkodnak lelkiségünket hajszálpontosan kifejező népdalainktól.

Tudatromlásunknak persze korántsem új keletű jele ez, éspedig olyannyira nem, hogy mindmáig legnagyobb néprajztudósunk, Györffy István is arról panaszkodott könyvében (A néphagyomány és a nemzeti művelődés, 1939), hogy középosztályunknak mennyire nem volt szívügye már akkor sem az ősi hagyományos magyar zene emlékeinek megőrzése, megismertetése, az, hogy gyakorta mégoly ‘komoly emberek is szót emelnek a ‘Bartók-Kodály’ gyűjtötte népi zene ellen’ (mondván, ‘oláhosak’, ‘könnyű fajsúlyú’-ak, elfeledve, hogy néprajzi törvény, ha egy alacsonyabb műveltségű nép a magasabb műveltségű hagyományait átveszi s hogy az észjárásunk alapelemeit hiánytalanul tartalmazó pentaton dallamok attól, hogy mások, mint a nyugati népekéi, még nem kisebb értékűek, mint az övék), továbbá, mennyire helytelen, ha népdalainkat ‘operaénekesekkel énekeltetik gramofonba és ezeket a lemezeket viszik ki a nép közé tanítás céljából’ (akik akaratlanul is megmásítják a népi előadásmódot, amit pedig ‘jól csak romlatlan érzékű paraszténekes által’ való felvételről taníthatunk), ha a cigányzenészek akarják meghatározni, hogyan kell hajlítgatni dallamainkat.

Eszerint a Kodály-módszer tanításában már valahogy akkor is gyermekcipőben jártunk, hát még azóta, amikor is a magyar plebsz proliságának árulkodó jegyeként például Lagzi Lajcsi természetünktől idegen negédes melódiái (vagy Homonyik Sándortól az ‘Álmodj királylány’) jelentik millióknak a zenei ideált, nem pedig szántóvető paraszt eleink szókincsben és dallamvilágban jó ideje leginkább japánok által megirigyelt gazdagságú énekkincse, így nem is gondolva, hogy általuk mennyivel gazdagodna saját érzelmi életük.

Álljon itt ennek szemléltetéséül ezúttal csak egy példa közismertebb moldvai csángó népdalaink közül, a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű:

Tavaszi szél vizet áraszt,
virágom, virágom.
Minden madár társat választ,
virágom, virágom.

Hát én immár kit válasszak,
Virágom, virágom.
Te engemet, én tégedet,
Virágom, virágom.

Zöld pántlika könnyű gúnya
Virágom, virágom.
Mert azt a szél könnyen fújja
Virágom, virágom.

De a fátyol nehéz gúnya
Virágom, virágom.
Mert azt a bú letagolja
Virágom, virágom.

Tökéletesen tükröződik benne a falutól elfordult városi ember fájó hiányérzeteként a természetesség iránti vágy: valósággal képes beszéd, benne a kép pedig (amint találóan értelmezi Balla Péter (A magyar népdal kis tükre, 1943)), nem más, mint egy küszöb s amint ezt átléptük, már a lényegnél is vagyunk: ‘Hát én immár kit válasszak?’ Mindjárt meg is van a válasz: ‘Te engemet s én tégedet.’ A következő versekből megkapó életbölcsesség árad: ‘Zöld pántlika könnyű gúnya’, ezt a hajadonok viselik, nekik még nincs igazi gondjuk, annál inkább azoknak, akik a nehéz gúnyát (a fátyolt) viselik, a menyasszonyság, a férjhezmenetel, a hitvesi élet felelősségteljes jelét.’

Igen, ahogyan Györffy professzor hetvenhárom éve meghirdette, az ilyen énekekkel mindenhol, de különösen is Budapesten, ‘az idegen szellemű nemzetközi zenét minden módon háttérbe kellene szorítanunk’, elvégre ne Lagzi Lajcsi slágereit, hanem népdalainkat tanuljuk!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info