A Dimitrov-doktrína változatlan hívei – vagyis akik szerint mindenki náci, fasiszta, nyilas, antiszemita, aki kasztjukon kívüli – képtelenek megemészteni, hogy a teátrumok funkciója az örök emberi értékek részeként a nemzet nagy sorskérdéseinek felvetése, megválaszolása, éspedig olyannyira, hogy egyenesen a „művészi szabadság” hiányáról beszélnek Csurka István posztumusz drámája, „A hatodik koporsó” bemutatása miatt.
N. Kósa Judit a Népszabadság 2012. augusztus 23-ai számában megjelent cikkében („Újrajátszás”) azon kesereg, hogy „a közpénzből fenntartott színház kirekesztő (vagy hagyjuk is a politikailag korrekt nyelvet: minden ízében antiszemita és ultrajobbos) darabot akar a műsorára tűzni”, holott ők, a „művészi szabadság” deficitjét elszenvedő demokráciabajnok állampolgárok „a pénztártól való konok távolmaradással adták Tarlósék tudtára, hogy radikáljobbos heccszínházra igen visszafogott kereslet mutatkozik a XXI. századi Budapesten”, de ez nem érdekli persze őt és a főváros vezetését, hiszen az Új Színház úgy fogja bemutatni a Csurka-drámát, „mint a huzat”, kioktatva minket, mucsaiakat, hogy a darab színrevitelének „az égadta világon semmi köze a művészi szabadsághoz”:
„Ez utóbbi akkor úszna be a képbe, ha Dörner és társulata a saját pénzéből, illetve a projektre innen-onnan összekalapozott támogatásból állítaná színre a Csurka István politikusi ethoszát összegző rémálmot. Ez esetben lenne valami létjogosultsága annak a gondolatnak, hogy a művészet a szabadság terepe, hadd csinálják, még akkor is, ha irodalomhoz szokott ember már az olvasott szövegbe is beleborzong. Itt azonban ilyesmiről szó sincs: a kétharmad elsősorban azért tartja fenn a dörneri Új Színházat, mert abban látja testet ölteni a Nyugat, a civilizáció, az urbánus kultúra, Európa, a nem rájuk szavazók, a józan ész és csak az ördög tudja, mi még elleni lankadatlan, győztes harcát. Ez maga a tárgyiasult fityisz, a pimaszkodó üzenet, hogy bibibíííí, bármit csináltok is, azt teszünk, amit akarunk.”
A betűhíven közöltek ismét felidéznek bennünk két, korábban rovatunkban már ismertetett esetet. Múlt századunk hetvenes éveiben egy középiskolai tanár a „Magyar Nemzet” hasábjain megjelent olvasói levelében arról számolt be, mennyire megrontja beszédünket a gajdolás, majd nemsokára főguruik egyike, Ungvári Tamás felháborodva válaszolt: ez tömény antiszemitizmus, ami benne egyenesen az auschwitzi gázkamrák emlékét idézi fel. Ugyanő aztán a kilencvenes évek végén egy budapesti könyvesbolt katalógusát tanulmányozva nem kisebb felháborodással észrevételezte tulajdonosának, hogy a benne szereplő tíz legkeresettebb kiadvány szerzői közül csak három tartozik kasztjukhoz.
Hiába, a Dimitrov-doktrína változatlan hívei – vagyis akik szerint mindenki náci, fasiszta, nyilas, antiszemita, aki kasztjukon kívüli – képtelenek megemészteni, hogy a teátrumok funkciója az örök emberi értékek részeként a nemzet nagy sorskérdéseinek felvetése, megválaszolása, ölni tudna gyűlöletük, amiért egyre nagyobb az igény arra, hogy a teátrumokból eltűnjenek a rossz pesti orfeumdallamok és devianciákat népszerűsítő, emiatt az amúgy sem heveny antiszemitizmust növelő darabok.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
