A bennünket külföldön gyalázók minden erkölcsiségen kívül állók már kezdettől fogva, azaz 1919-től, amikor is százharminc három napos rémuralmuk után fejvesztve menekülve antikommunistákként akartak egérutat találni külföldön, hogy aztán 1945-től fejvadászokként folytassák azt, amit huszonhat évvel korábban abbahagyni kényszerültek: róluk, Efraim Zuroff előfutárainak Trianon utáni bennünket gyalázásairól egyedülálló részletességgel számolt be a száztizennégy éve, 1898. augusztus 22-én Makón született (és 1989. augusztus 25-én Budapesten elhunyt) Mályusz Elemér történész évtizedeken át tiltott művében.
Eredetileg sorozatként Tormay Cécile folyóirata, a ‘Napkelet’ 1931-es évfolyamában jelent meg, majd ugyanekkor németül (Sturm auf Ungarn (Vihar Magyarországon) címmel): a művei java szerint a középkori magyar társadalom és egyház történetének feltárásával foglalkozó szerző e 2006-ban végre nálunk is könyv alakban kiadott munkájával, ‘A vörös emigráció’-val bebizonyította, hogy az 1919 augusztusában hazánkból nyugatra fejvesztve menekülő, az első világháború alatt hol király-, hol békepárti, hol militarista komisszárok a tetteikért való felelősségre vonás elől kitérve, ‘amikor átlépték a magyar határt, nem szorult el szívük, nem érezték a fájdalmat, amely elfog mindenkit szeretteitől való elválásakor’, mivel ‘nekik senkitől sem kellett elválniuk, ők nem a hazát hagyták el, ezt már rég megtagadták, kigúnyolták, sárba taposták: Magyarország csak a vadászterületet jelentette számukra, ahol eddig jól folyt életük és megtalálták az áhított élvezeteket’.
Igen, az angolszász pszichológiában ‘moral insanity’-ként, ‘erkölcsön kívüli’-ként jellemzettek közé tartoztak, nekik hazánk csak egy földdarab volt, melyet, belepiszkítva befogadóik fészkébe, bármikor képesek voltak egy nagyobbra cserélni, amit a könyvében megidézett képviselőik közül Roboz Imre kérdése is tükröz: ‘Ne cseréljem-e el a Rákóczi utat Berlinért, a Dob utcát Párisért, a Kálvin teret Londonért, a Múzeum-kertet az olasz tavaszokért, a Belvárosi Kávéház karzatát az Óceánok mérhetetlenségéért, az Astoria IV. emeleti szobáját a New York-i kikötőért, ahová messzire leragyog a World aranykupolája, a Vígszínház művésznőjét a csodálatos kis tokiói színésznőkért, akik úgy halnak meg a színpadon, hogy az ember megborzong és felzokog: az írók és hírlapírók körét Ceylonért, amely a buddhisták hite szerint az első emberpár paradicsoma volt, és ahol egy szegény magyar matrózfiúból tíz esztendő alatt milliárdos szénkirály lett. Ne cseréljek?’
Aztán 1945-ben visszatértek a régi kerékvágásba, ‘nyilasvadász’-okként örökös tüzelve minden nemzeti gondolat és bujdosásra kényszerült magyar költő, író – kiváltképpen Alföldi Géza, Nyirő József, Wass Albert – ellen, kiadatásukat, bíróság elé állításukat, majd fejüket követelve: sorukból különösen is emlékeztet az Efraim Zuroffokra és Bartus Lászlókra Kun-Kohn Béla 1919-es sajtófőnöke, Göndör Ferenc (Krausz Náthán), aki 1945-től mindenkit túlkiabáló antikommunistaként tetszelegve követelte az Ausztriában és Nyugat-Németországban megbújó ‘nyilas’-ok kitoloncolását, amint ennek részleteire honlapunk egyik sorozatában (Elhallgatott emigráns magyar irodalom, 14-22. rész) már részletesen rámutattunk.
Műve végül azért is rendkívül fontos, mert megérthetjük általa az 1980-as évek úgynevezett ‘demokratikus ellenzéké’-nek ugyanilyen mivoltát, a ‘Beszélő’ kör tagjainak színlelt antikommunizmusát is, amelynek hátterében ugyanaz a magatartás állt, mint amit Marosán György és Biszku Béla képviselt, akik kevesellték az 1956 után felakasztott ‘reakciósok’ számát, vagy amit Eörsi-Schleiffer István, aki szerint a Kádár-korszak legnagyobb bűne az volt, hogy nem számolt le a ‘jobboldali csökevények’-kel. Hiába, a bennünket külföldön gyalázó fejvadászok minden erkölcsiségen kívül állók, nekik hazánk mindig is csak egy földdarab, melyet, belepiszkítva befogadóik fészkébe, bármikor képesek egy nagyobbra cserélni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
