Ma, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, Mária mennybevételének ünnepén nem lehet elégszer emlékeztetnünk arra, hogy nincs még egy nemzet, melynek életében Szűz Mária, az Istenanya akkora szerepet töltött volna be, mint a mienkében, ugyanis eleink számára Szűz Mária nemcsak ‘Magyarország Patrónája’ (Patrona Hungariae) volt, annál jóval több, egyenesen ‘Magyarország Királynője’ (Regina Hungarorum).
A Boldogasszonyt már középkori irodalmunk (mindenekelőtt az Érdy- és a Döbrentei Kódex) is királynőnek nevezte, Eszterházy Pál (1635-1713) herceg pedig egyenesen így fogalmazott: ‘a legszentebb Isten-szülő Szűz, Magyarország örökös Királynője, az Ő tiszteletét egykor olyan nagyra tartották a magyarok, hogy védelmére még az életüket is készek voltak odaadni, sőt a legszentebb égi Királynő rózsafüzérét fegyvereiken viselve az Ő katonáinak neveztették magukat’, továbbá Balogh Ágost, aki egybegyűjtötte a Mária-tiszteletről tanúskodó képzőművészeti emlékeket, megállapította, hogy mindezen művészi alkotások a magyarok Védőjének jelképei, amelyekkel nagy Úrnőnket, legkegyesebb Királynőnket és a legédesebb Édesanyánkat ábrázoljuk.
Ilyetén a betlehemi Kisded, a világ Megváltója édesanyjáról a keresztény teológia négy alapigazsága (1. Mária Isten Anyja, aki világra szülte Isten testté lett Igéjét, 2. a Szentlélek által fogant és a szülés után is sértetlenül megőrizte szüzességét, 3. szeplőtelenül fogantatott, vagyis fogantatásának első pillanatában az áteredő bűnnek minden szennyétől mentes volt, 4. földi életpályája befejezése után testével-lelkével felvétetett a mennybe) még jobban megérthetővé válik, az, hogy Ő több mint patrónánk (elvégre – amint erről Kovács L. P. Bánk OFM könyvében (Magyarok Nagyasszonya, 2005) részletesebben olvashatunk – a ‘patrona’ női védőszent, pártfogó, de nem királynő), egyenesen örökös királynőnk, akinek oltalma alá futhatunk mindenkor.
Így válik érthetővé a már a Szent István előtti szakrális örökségünkben is megjelenő, aztán a katolikus liturgiában, a népénekeinkben kiteljesedő hódolat Iránta, ennek alapján nemzetünk anyaság iránti mindenkori mélységes tisztelete, kiváltképpen költői hódolata a női nem előtt, magyar nagyasszonyaink Máriához fordulása sorsdöntő csatáink előtt, elszakított véreink
Trianon után elnyomásuk alóli megszabadulásukért Hozzá fordulása, amint erről oly megrendítően tanúskodik Sik Sándor versimája ‘Az andocsi Máriához’:
Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján.
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos Asszony!
Megcsúfolták, megpöködték,
Ami bennük szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk ép volt;
Tépett testünk megtapossák,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják.
Eléd sírjuk, magyar árvák,
A mi keserünket.
Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak,
Régi rögön új uraknak,
Néped hegye-völgyén.
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.
Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz-parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.
Ezt kérjük mi is az ünnepnapi szentmise ősi bevonulási énekével: ‘gaudeamus omnes in Domino, diem festum celebrantes sub honore beatae Mariae Virginis: de cujus Assumptione gaudent angeli et collaudant Filium Dei’, azaz ‘örvendjünk mindnyájan az Úrban, ünnepet ülve a boldogságos Szűz Mária tiszteletére, kinek mennybevitelén örülnek ma az angyalok és magasztalják az Isten Fiát’. (Zsolt 44, 2)
Ifj. Tompó László – Hunhír.info