1962. július 25-én hunyt el Mainzban Orsós Ferenc, aki korántsem csak a Katyńban sztálini parancsra legyilkolt mintegy huszonötezer lengyel katonatiszt holttestének azonosítását elvégző nemzetközi bizottság vezetője volt, hanem mentális mivoltunk megjavítását szolgáló nemzetpolitikánk képviselőjeként ismert kórbonctani és törvényszéki orvosprofesszor is.
Ilyen tárgyú beszédei és írásaiban, hasonlóan kortársai közül Méhely Lajos és Doros Gábor professzorhoz, tisztázta, hogy a magyar nép fogalma korántsem azonos a magyar fajéval, felismerve, hogy hiába hirdetik sokan, tiszta magyar faj nincs is többé, azonban antropológiai-orvosi szemmel járva az országot tény, hogy ‘jelentékeny területeink vannak, ahol úgyszólván semmiféle keveredés nem történt’, megállapítva, hogy ‘a magyar nép alatt a magyar fajt és a vele együtt érző vendég népeket értjük a paraziták kizárásával’.
Manapság, amikor mentális romlásunk egyre megállíthatatlanabbnak tűnik, még fájóbban időszerűek gondolatai, mint amikor megszülettek, így (amint a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületében 1940-ben ‘a magyarság jövő feladatai’-ról tartott beszédében elmondta), nemzeti tragédiáink, hogy ‘semmi komoly lépést még az egyke leküzdésére nem tettünk, pedig egy nap leforgása alatt meg lehetne állítani az egyke nemzetpusztító lavináját, ha törvény mondaná ki, hogy a gyermek nélkül elhalt családok minden tulajdona az államra száll át, és az azt sokgyermekes, egészséges testű és lelkű magyar családoknak juttatja’, ezzel ugyanúgy megkongatva a vészharangot a születésszámok drasztikus csökkenése miatt, mint tették a nálánál közismertebb kortársai közül Kodolányi János vagy Szabó Dezső.
Azonban talán még ennél is tragikusabbnak tartotta (ahogyan Méhely Lajos fogalmazott) a ‘fajtagadók hóbort’-ját, lépést tartva kora (korántsem csak Németországban) virágba boruló etnogenetikai kutatásaival, tisztázva, hogy a magyar nép fogalma korántsem azonos a magyar fajéval, felismerve, hogy hiába hirdetik sokan, tiszta magyar faj nincs is többé , azonban antropológiai-orvosi szemmel járva az országot tény, hogy ‘jelentékeny területeink vannak, ahol úgyszólván semmiféle keveredés nem történt’, megállapítva, hogy ‘a magyar nép alatt a magyar fajt és a vele együtt érző vendég népeket értjük a paraziták kizárásával’.
Alighanem a mondatvégi gyűjtőnév miatti feljajdulást elkerülendő, tisztázta aztán, mégis kiket kell értenünk rajtuk, elvégre ‘tudjuk, hogy az állat- és növényvilágnak is megvannak a parazitái és hogy mindkettőben sűrűn előfordul az együttélés, a szimbiózis is’, felismerve, hogy a két fogalom összetévesztése mennyire végzetes tévedés, hiszen ‘a parazita mindig a gazdaállat- vagy növény testéből, annak rovására él, semmi hasznot a gazdának nem hajt, csupán csak árt neki, a szimbiózis esetében azonban az együttélés mind a két félre előnyt jelent és olyan hasznos lehetőségeket teremt, amiket csakis az együttélés biztosít’.
Konkrét példával szolgálva megállapította, hogy ‘szimbiózisnak tekinthető a magyar fajnak együttélése a vele együtt érző nemzetiségekkel’, mindenekelőtt a németséggel, ugyanis művészete, erkölcsisége ‘mindig csak serkentőleg hatott a miénkre’, mert még ha időnként túlságosan is befolyásolt egyik-másik téren, ezzel ‘csak fokozta saját reakciónkat és kiragadott a tespedésből’, szemben a zsidósággal, amely ‘nemzeti életünket veszélyeztető térfoglalásá’-val teljesen kimerítette a parazitizmus fogalmát. Ismerve a hol szobordöntögetésekben, hol médiapropagandában egyre erőteljesebben megnyilvánuló gyűlöletüket irántunk, aligha tekinthetjük megkérdőjelezhetőknek iménti sorait.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info