Köztudomásúan történelmünk igazi forrásaiból aligha száműzhetők szépirodalmi alkotásaink, sőt olyannyira nem, hogy korfordulóink nemzeti életünkhöz való viszonyát gyakorta ezek tükrözik leghívebben, s ez korántsem csak a huszadik, Trianontól megterhelt századra, hanem úgyszólván mindegyikre vonatkozik, így például a legendás kuruc korra is, amelynek II. Rákóczi Ferenc által meghatározott magyarságképét akkori és későbbi énekeink, legalábbis a nagyközönség számára, sokkal jobban visszaadják a korabeli politikai emlékiratoknál és diplomáciai okmányoknál.
Erre eklatáns példa Thaly Kálmán (1839-1909), a nevezett korszak egyik mindmáig legkiválóbb történészének szépirodalmi munkássága, akinek „Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok” címmel 1864-ben eredetiként közreadott kuruc énekeiről utólag az irodalomtörténészek többsége noha úgy nyilatkozott, hogy azok a saját (archaikus nyelvükkel eredetinek tűnő) alkotásai, mégis, közülük Pintér Jenőt idézve (A magyar irodalom története a XIX. század második harmadában, 1933), „ahogyan valaha Macpherson sem feltűnést eredeti költeményeivel, de Osszián-utánzatait az egész világ magasztalta, úgy járt Thaly Kálmán is: eredeti költeményeit hamar elfeledték, kuruc utánzatairól magasztalással beszéltek: hosszú ideig alig sejtette valaki, hogy a legszebb kuruc balladák modern költő alkotásai”.
Igen, ugyanis amint az általa Rákóczi-korabeliként bemutatott költemények tőle való eredését bizonyító Riedl Frigyes joggal megállapította, mindig akadnak olyanok, akik archaikus költeményeikkel inkább gazdagítják, mintsem szegényítik irodalmukat, akik egy korforduló atmoszféráját, benne különösen is a nemzeti közösség élére állókat, bizony gyakorta sokkal hűbben mutatják be későbbi idők íróinál, költőinél, történészeinél, ilyetén pótolva az akkorra vonatkozó, többnyire csak a szakemberek által tanulmányozott, ráadásul meglehetősen nehézkes (többnyire amúgy is idegen) nyelven született diplomáciai okmányokat, így a Rákóczi-szabadságharc által annyira idolokká vált kurucok vezérlő fejedelmük iránti hűségéről az általa egybegyűjtött korabeli balladák, a hozzájuk illesztett sajátjaival egyetemben, semmivel sem kisebb értékűek, mint Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor és Tompa Mihály magyarságversei.
Mindazonáltal Thalynak vannak azonban olyan saját költései is, amelyekben minden erőltetett archaizálás nélkül fejezte ki a sokáig neki tulajdonított kuruc versekből közismert szilajságát a fejedelem vitézeinek, amint erre talán a legjellemzőbb példa „Árpád-apánk” című, később többször átírva és kibővítve indulóvá vált, 1860-ban írt költeménye:
Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!
Nem vesz el már, ha eddig el nem veszett.
Hervad régi búnk és bánatunk,
Ejhaj, újra élünk, vígadunk!
Tud szeretni a magyar szív igazán,
S kit szeretne, ha téged nem, szent hazám?
Érted élünk, égünk, lángolunk,
Érted honfi szívvel áldozunk.
A bús magyar nevezetről leteszünk,
Büszke magyar újra már a mi nevünk:
Büszkén félrevágva kalpagunk,
Hej, mert újra fénylik csillagunk.
Visszavettük a nemzeti ősruhát,
Gyöngyek vagyunk újra, mint a gyöngyvirág.
Éljen a szép magyar viselet –
Korcsvér, aki idegent szeret.
Magyar szívet magyar dolmány takarjon,
Magyar ajkról csak magyar szó fakadjon,
Magyar szívben magyar bátorság:
Ejhaj, boldog lesz Magyarország!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info