Ma, amikor gyermekeink egyre kevésbé olvasnak s akkor sem népmeséinket, fájó irigységgel gondolhatunk vissza azon időkre, amikor még költőink, íróink, szerkesztőink értettek a gyermekek nyelvén: közülük különösen is kimagaslott a kilencvennyolc éve, 1914. július 9-én elhunyt Pósa Lajos, aki nemcsak megszerettette az emberpalántákkal az olvasást, hanem egyúttal hazaszeretetre is nevelte őket a már akkor sem ismeretlen kozmopolitizmussal szemben, amiért is nem véletlenül írhatta róla Gárdonyi Géza, hogy ‘munkásságának nemzetnevelő hatásában egy lépcsővel sem áll lejjebb Petőfinél, Aranynál, Jókainál’.

A Gömör vármegyei Radnóton 1850. április 9-én született és 1914. július 9-én Budapesten elhunyt Pósa Lajos egy évi budapesti tanárkodás után újságírói pályára lépett (az 1870-es években az ‘Ellenőr’ és a ‘Nemzeti Hírlap’ munkatársa lett, 1881-ben a ‘Szegedi Híradó’-é), majd 1889-ben a budapesti Singer és Wolfner Könyvkiadóvállalat tulajdonosai meghívták ‘Az Én Ujságom’ című gyermeklap szerkesztőjének: nem utolsósorban Dankó Pistával való kapcsolata révén kötetnyi népdalt írt, miközben olvasóközönségével állandóan találkozhatott, hiszen a fővárosi Orient Szállóban asztala az akkori irodalmi élet egyik törzshelye lett.

‘Kevés író értett úgy a kisfiúk és kisleányok nyelven, mint Pósa Lajos: a kicsinyekkel megszerettette az olvasást s a fiúk és leányok hálás tábora később a nagyok íróinak is buzgó közönsége lett.’ – írta róla Pintér Jenő irodalomtörténész (A magyar irodalom a XIX. század utolsó harmadában, 1934), hozzátéve, hogy a vidék elhanyagolt gyermekserege s a főváros német aprósága ‘Az Én Újságom’-on nevelkedett lelkes magyarrá és hű olvasóvá, sikerének legnagyobb titkaként elkönyvelve, hogy a (sokak által nem ismert vagy megvetett) ‘népdalt megnemesítette a műdal finomságával, a műdalt felfrissítette a népdal naiv vonásaival’.

1893-ban megfogalmazott hitvallása szerint ‘az ébredező gyermeki szív, a bontakozó gyermeki lélek csakúgy megkívánja a magáét, mint a test a tiszta levegőt, a szabad mozgást, az erősítő táplálékot: a gyermeki szív és lélek tiszta levegője, szabad mozgása és erősítő tápláléka nem, mint eddig: száraz, moralizáló, tantételes költészet, hanem üde virágokkal, aranyos pillangókkal ékeskedő mezőnek friss tavaszi fuvalma’, kívánva, hogy ‘a magyar gyermek legyen testestül-lelkestül magyar, ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében, hogy idővel hazájának tántoríthatatlan hű fia és leánya lehessen’, amiért is ‘a magyar gyermekköltőnek teljesen szét kell tördelnie az idegen bilincseket, s felszabadítania a magyar gyermekvilágot azon benyomásoktól, melyek hazafiságát, nemzeti érzelmét megtámadják’, hiszen, amint talán legismertebb versében (‘Magyar vagyok’) fogalmazott:

Magyar vagyok, magyar: magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem.
Magyarul tanított imádkozni anyám,
És szeretni téged, gyönyörű szép hazám.

Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell, meg is halok!
Ringó bölcsőm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!

Ezért vált kigúnyolttá, sőt elfeledetté 1945 után, ezért, hogy a ma oly ünnepelt (barátok között pedig egyenesen csak a ‘Nemzet Tanár Ura’-ként magasztalt) Nemeskürty István például így ‘mutatta be’ olvasóinak irodalomtörténetében (Diák, írj magyar éneket!, 1983):

‘Szabó Dezsőben fogalmazódnak meg elvi síkon a Pósa Lajos versikéi:

Mi leszel te, hogyha megnősz,
Drága fiacskám?
Beállok majd katonának
Aranymentés gyöngyhuszárnak
Édes jó anyám.

Mit csinálsz majd, eszemadta
Gyöngyhuszárocskám?
Ki magyart bánt, mind levágom,
Egy se legyen a világon,
Édes jó anyám.

Nem restelltük éppen a Szabó Dezsőről szóló sorainkba iktatni ezt az amilyen primitív, annyira rémületes és veszedelmes Pósa-verset, mert tényleg meggyőződésünk, hogy ami Szabó Dezső ideológiáját, pontosabban ideológiáit illeti, az nem több mint ennek a gyermeteg fajelméletnek egy nagyon tehetséges és ezért hatásos író szavaival történő átfogalmazása. ‘Ki magyart bánt, mind levágom / Egy se legyen a világon’. Ezek az eszemadták negyvennégyben neki is láttak, hogy levágják nem ugyan a németek, de a zsidók fejét.’

Hát arról ezúttal, hogy ki kinek mikor ‘vágta le a fejét’, hadd ne nyissunk vitát, hanem inkább olvassuk verseit, különösen gyermekeinknek, melyek valóban ‘üde virágokkal, aranyos pillangókkal ékeskedő mezőnek friss tavaszi fuvalma’-i, ezzel is csak azt kívánva, hogy ‘a magyar gyermek ne növekedjék a ma oly divatos nemzetközi szellem fertőző légkörében’.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info