Alighanem az igazi nagyság jele, ha valakitől még holtában is félnek, sőt rettegnek, ha gondolatai örökkévalóságba szenderülése után évtizedekkel is hatnak, mint Nyirő Józseféi, aki mindvégig tiltakozott a történelemhamisítások ellen, így korszakos regényében, a ‘Néma küzdelem’-ben például rámutatott egy önmagát románnak valló kolozsvári egyetemi tanár levele idézésével, hogy az állítólagos Romulus és Remus-ivadékok Erdélyben a magyarok bejövetele előtt nem voltak urak, alattuk pedig abban mint államalkotó tényezők nem szerepeltek, csak mint jövevények balkáni szokásaikkal, vallásainkkal s intézményeinkkel, mint faj, nemzetiség, de nemzet gyanánt soha, majd leveléhez hozzátette, érthetetlennek tartja ugyanakkor, hogy mivel a honfoglalás „sohasem bevégzett valami, hanem állandóan tartó folyamat és valóság”, mi mégis miért nem tanulunk ebben tőlük, hiszen ők „végzik a munkát a maguk érdekében: nem fontos, hogy milyen eszközökkel, hogyan, de végzik, mi nem végezzük”.

‘Néma küzdelem’ című, 1944-ben megjelent sorsregényében egy fiatal tiszteletessel a magyar múlt és a jelen titkairól hosszasan elbeszélgető öreg gróf, a román történelemhamisításokra válaszul, idéz neki Moldován Gergely (1850-1930) kolozsvári egyetemi tanár Urechea Lászlónak, a magyarellenes propagandában élenjáró ‘Bukaresti Kultúrliga’ elnökének írt ‘Nyílt levelé’-ből a románok erdélyi jogállásáról, amelyből egyértelműen kiderül, mennyire csak légvár a dákóromán kontinuitáselmélet:

‘Ön, mint historikus, a mai románságnak egyetlen fegyvertényét sem tudja felmutatni Dáciában Krisztus után 274 után, mikor a római uralom Dáciában megszűnt, egészen a magyarok bejöveteléig, vagy azutánig, egyetlen küzdelmét a beözönlő barbárok ellen, a bizánci görög írók munkájában egyetlen sort, a régiségkutatásban egyetlen követ, mely arra vallana, hogy a magyarok bejövetele előtt ez a föld a románságé lett volna. Hazai okmányainkban a románság neve a honfoglalás után csak több századdal (1222) jő először elő és az intézmény (Kenézség), amellyel itt éltek, arra vall, hogy a bevándorlás a balkáni részekből történt. A bizánci írók a románság balkáni életéről azonban a magyarok bejövetele előtt többször tesznek említést. Amíg tehát a balkáni eredet mellett több történeti feljegyzés és a román népnek egész valója tanúskodik, addig a dáciai eredetet egyetlen elfogadható dokumentum sem bizonyítja. Jól tudom, hogy Ön és társai a história mai álláspontjára nem adnak semmit, mert Önök a tenyerükből megalkottak egy politikájuknak megfelelő históriát, amelytől el nem térnek. Mint a gyermekek, csináltak egy játékszert, amelyet összetörni nem képesek. Ezzel a históriával Önök, akiknek a fény és a világosság terjesztése kötelességük volna, megcsalnak egy nemzetet, sőt kiátkozzák maguk közül azt, aki Önöknek vakon nem hisz. Ez az Önök türelme a tudományosság terén. De ebben az Önök által megcsinált históriában sem találtam feljegyezve sehol, hogy ez az állam a magyar honfoglalás óta valaha, bár egy pillanatig román lett volna, hogy az állam területén mi, románok, mint honfoglalók vagy őslakó nép valaha tényező szerepet játszottunk volna. Egészen világos tehát, hogy mi ebben az államban a magyarok bejövetele előtt nem voltunk urak, a magyarok alatt pedig abban mint államalkotó tényezők nem szerepeltünk. Szerepeltünk mint jövevények balkáni szokásainkkal, vallásainkkal s intézményeinkkel. Szerepeltünk mint faj, nemzetiség, de nemzet gyanánt soha. Ez az igazság!’

Amint Nyirő megjegyzi, a professzor mellesleg ‘egyike volt az 1848-as román ifjúsági vezéreknek és büszkén vallotta magát románnak’, majd leveléhez hozzátette, érthetetlennek tartja ugyanakkor, hogy mivel a honfoglalás ‘sohasem bevégzett valami, hanem állandóan tartó folyamat és valóság’, mi mégis miért nem tanulunk ebben tőlük, hiszen ők ‘végzik a munkát a maguk érdekében: nem fontos, hogy milyen eszközökkel, hogyan, de végzik, mi nem végezzük’, így, amint a levél is mutatja, egy önmagát románnak vallónak kellett helyettünk szembeszállnia hazugságaikkal, aki még ha kivétel is volt népe sorából, mégis megette azt, amit nálunk történészeink, politikusaink és diplomatáink többnyire nem: határozottan tiltakozott a történelemhamisítás ellen, ezért is nem szeretik a székely írófejedelmet Bukarestben mindazok, akik, amint Bartis Ferenc versében (‘Hozzászólás egy történelmi konferencián’) olvassuk, ‘tőlünk lopnak maguknak történelmet’:

Azok diktálnak történelmet,
akiknek nincsen történelmük:
történelem-órára sereglenek a gólyák
gólyahír nélkül a tavaszban:
tavasz-fosztásos ez a történelem…
Történelmesdit játszanak a tavasz-fosztogatók
s tőlünk lopnak maguknak történelmet.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info