Miért nem képesek győzelemre a konzervatívok a liberálisokkal szemben, kérdeztük már többször is, rámutatva, hogy mindaddig, amíg a konzervatívokra az agresszív cselekvési szellem és a világosan definiált ideológiai alap hiánya lesz a jellemző, tartósan nem hathatnak a tömegekre: nos, alighanem az utóbbi, vagyis más szóval a világnézeti megalapozottság, a támadhatatlan tudás hiánya jellemzi Európa-szerte, de nálunk különösen a nemzetinek tekintett tábort.
Mivel attól tartunk, ennek jeleinek minél teljesebb felsorolásával köteteket tölthetnénk meg, elég közülük csak a leggyakoribbakat nevesítenünk, így a csak a tüntetések efemer sikereit hajhászó radikális proliságot, az eladdig ismeretlen szónoki képességeiket megcsillogtató, önmaguktól eltelő önjelöltek politikusi és értelmiségi szerepjátszását, vagy a csak a politikusok hazugságainak kiderülése jelentette pofonok meglehetősen hosszú sorozatától való észheztérést: e sorok írója lassan negyedszázados tapasztalatából is bőségesen tud példákat mondani rájuk, így ismer olyant, aki például egyedül önmagát tartja nemzetvezetésre hivatottnak, vagy aki kijelentette önmagáról, hogy érthetetlenül mellőzött versei garantáltan érnek annyit (ha nem többet), mint Vörösmartyéi, Petőfiéi és Adyéi, de olyant is, aki még 2006 májusában Gyurcsányra szavazott s csak az öszödi beszéd után jött rá, hogy eladdig imádott vezére mindenkit meghazudtolt, mert noha élt már negyvennégy évet, felnevelt öt gyermeket, mégsem volt elég annyi pofon neki, mint amennyi addigi éveinek száma.
Nincs rosszabb persze, ha a média reflektorfényébe kerülnek, hiszen, amint Szőcs Zoltán szerkesztői tapasztalatai alapján írja, egyenesen abszolút agyatlanok, a rációt indulatokkal helyettesítők, érzelmi politizálást folytatók, önhergelők, ellenérveket el nem fogadók, felszínesen műveltek, a politikai valósággal semmiféle kapcsolatot nem tartók, hőzöngők: van köztük, aki féltve őrzi aktatáskájában és várja megérdemelt megjelenését a perpetuum mobile problémáját egyszer s mindenkorra megoldó kéziratkötegének, azután olyan is, aki viszont minden energia nélkül működő hűtőgépet tervezett, vagy aki szerint száz százalék Jézus pártus hercegi és Adolf Hitler szemita származása, szóval száz szónak is egy a vége, közmondásosan a papír sokat elbír, az ég sem szakad le, más szavakkal, nagy a Teremtő állatkertje s bár benne alacsony a léc, mégis rendre leverik, csakhogy mivel mégis ők a kilencvenháromezer négyzetkilométert betöltő plebsz, magatartásukkal meghatározzák mivoltunkat, amiért már nem a moralitás, hanem a mortalitás népe vagyunk.
Meghatározzák bizony, akaratlanul is jóváhagyva ezzel Ady meglátását, miszerint a (legalábbis a plebszet alkotó) magyar ‘Nem rúg vissza, csak búsan átkoz, / S ki egyszer rúgott a magyarba, / Szinte kedvet kap a rúgáshoz’ bizony, amiért közmondásosan közülük négyen-öten nem összehajolnak, hanem összeverekszenek (elvégre két magyar három világnézet), lebecsülve az ellenség erejét vagy azokkal tanításaik átvételével egy gyékényen árulva, ami persze nem mai keletű, éspedig olyannyira nem, hogy amint a jeles jezsuita, Bangha Béla írta, éppen a kiegyezést követő liberális éra legnagyobb virágzásának idején volt a legcsendesebb a keresztény tábor, ‘hang sem szólt a zsidó és szabadkőműves egyeduralomra való törtetés ellen, az egy-két felszisszenés elveszett a halálos csendben’, merthogy az istenadta plebsz ‘provokálás’-nak minősítette azt, így aztán szép csendesen folyt is az ellenség terjeszkedése, szervezkedése, ahogyan aztán a két világháború között is, amikor a közszereplésre méltók gyakorta visszavonultak és helyüket a mindig mindenhez értők foglalták el.
Hát még ma, tehetjük hozzá, amikor nemzeti közösségeinkre egyre nagyobb árnyékként vetülő jelenség a mindig mindenhez értés, így sokan azt hiszik, ha tudnak imádkozni, már teológusok, ha labdába rúgni, focisták, ha pedig beszélni, politikusok, vagyis a világnézeti megalapozottság, a támadhatatlan tudás hiánya jellemzi a nemzetinek tekintett tábort.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
