A minap ismertetett, Prohászka-szoborra mondott államtitkári nem indoklása alapján (miszerint voltak durva mondatai, melyek miatt ma nem szalonképes, gondolatainak egy része pedig idejétmúlt) valójában aligha akad történelmi személyiség, akinek méltán állhat szobra, olyannyira, hogy ha valaki következetes akar maradni, nemcsak a Prohászka, hanem a Petőfi-szoborra is nemet mond.
Bizony, ugyebár klasszikusként elkönyvelt költőnkére is, akit egyfelől sajátos lelkiségünk legnagyszerűbb hangszerelőjének tartunk (sőt például Herman Friedrich Grimm (1828-1901) német irodalomtörténész szerint életműve Homérosszal, Dantéval, Shakespeare-rel és Goethével egyetemben ‘egy és ugyanazon szellem vissza-visszatérő megtestesülése’), másfelől azonban tény, hogy a történelemkönyveinket és a közmédiát változatlanul jellemző, gyakran antiklerikális, sőt ateista szemlélettel vegyített anarchista jakobinusság és szabadkőműves forradalompártolás őt is elragadta (messze jobban, mint előfutárai közül a szemét folyton Párizsra vető Batsányi Jánost), így ennek jeleként például 1848-ban egyenesen azt követelte, hogy ‘akasszátok fel a királyokat!’: e című verse szerint miként a füvet és a fa lombjait ‘tövestül kell kitépni’, úgy a trónokat is, mindet, a rajtuk ülő királyok szívének ugyanis egyenesen már anyaméhüktől ‘minden porcikája rossz’, nekik köszönhető minden halál, rablás, ezért velük szemben nincs kegyelem, irgalom, csak engesztelhetetlen gyűlölet:
Vagy nem tanultad még meg, oh világ,
Gyülölni méltóképen a királyt?
Oh, hogyha szétönthetném köztetek
Azt a szilaj veszett gyülöletet,
Mitől keblem, mint a tenger, dagad! –
Akasszátok föl a királyokat!
Mindenkinek barátság, kegyelem,
Csak a királyoknak nem, soha sem!
Lantom s kardom kezembül eldobom,
A hóhérságot majd én folytatom,
Ha kívülem rá ember nem akad –
Akasszátok föl a királyokat!
Ezúttal hadd ne nyissunk vitát arról, mitől ez a már-már paroxizmusra valló ódium, miként arról sem, ugyan miért lett volna annyira elviselhetetlen a trónok és oltárok által kormányzott világ, az ‘ancien régime’ s főleg mitől lett jobb az új az őket egyszer s mindenkorra eltörölni akarók által 1789 óta, annyi azonban így is bizonyos, hogy e (nem is kis számú!) verseit alaposan kisajátította a koponyazsugorító marxista és liberális történelemszemlélet, hirdetve általa (és később nálánál ezerszer inkább Ady Endre ‘urak, papok dölyfé’-től irtózó verseivel) a ‘szabadság, egyenlőség, testvériség’ utópiáját, a bizony a mai világunkhoz elvezető materializmust, agnoszticizmust, utilitarizmust és hedonizmust, amiért is sokak által mindmáig megcsodált politikai lírájához (ahogyan találóan állapította meg Alszeghy Zsolt (A XIX. század magyar irodalma, 1923)) ‘neki olyan napok kellettek, mint a Bastille elfoglalása [amelyben mellesleg egyetlen fogoly raboskodott! – Ifj. T. L.], ahol vérben tombolhatja ki magát a népharag’, amiért is ‘a falán ott lóg Marat képe, a legvéresebb kezű forradalmáré’.
Mégsem ezért, hanem ennek ellenére emeljük piedesztálra, nem ‘durva, szalonképtelen’ szavaiért, netán ‘idejétmúlt’ gondolataiért, hanem lírája, prózája megannyi valódi szépségért és igazságáért, így éppúgy megilleti a szobor, mint azt a Prohászkát, akinek L. Simon László államtitkár szerint való hasonló (elsősorban ‘Az én antiszemitizmusom’ címmel összegyűjtött kötetében található) szavait, Petőfiéivel szemben, viszont aligha cáfolta meg bárki is, sőt ezért talán még inkább, mint halhatatlan költőnket.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
