Bolsevizmus ellen harcoló főpap eleink sorából többnyire kizárólag Mindszenty Józsefről és Apor Vilmosról tud a közvélemény, azonban a kortársai által egykor ‘szegedi Kapisztrán’-nak nevezett Uzdóczy Zadravecz István (1884-1965) ferences tábori püspökről viszont nem, vagy alig.
Pedig ebben való következetes helytállása feltétlenül megérdemli a Reá való megemlékezést, aki bolsevista bíráitól nem félve, kijelentette nekik: ‘Nekem ne fráziskodjanak a kommunizmusról azok, akik pont az ellenkezőjét teszik és élik. Akik kirabolják a tömeget inflációval, feketézéssel, akik munkások és robotolók könnyeit, verejtékét arannyá dagasztják, és ezzel megtöltik zsebeiket, és mindennek tetejébe még Istent is kilopják tömegáldozataik lelkéből, szomorú életéből.’
Először az 1919-es 133 napos bolsevista terror alatt tartóztatták le, amiért ‘feltüzelte’ híveit, de mivel hamar rájöttek, hogy ezzel csak növelik népszerűségét, rövidesen szabadlábra helyezték, másodszor 1945-ben, amikor is ‘uszító beszéd’-ek, ‘háborús és népellenes bűntett’-tek vádjával kétévi szabadságvesztésre ítélték: amint Schneider Vencel atya (Kálmán Peregrin: ‘Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet’, 2000) írja, ‘a fegyőrök a régebbi bűnösök és különösen műveletlen, durva, szadista férfiak közül kerültek ki: őt, mint püspököt, állandóan gúnyszavakkal illették, Ő ezekre a durvaságokra csak úgy felelt, mint Jézus: ‘Mondja barátom, mit vétettem magának? Levitték a pincébe, ahol teljesen levetkőztették, megmotozták, majd azon gúnyolódtak, milyen egy püspök meztelenül. Az őt kihallgató GPU [Szovjet Oroszországban az Egyesített Állami Politikai Igazgatóság – Ifj. T. L.] vezetője miután semmit nem tudott belőle kivenni, egy teljesen sötét, pár méter hosszú és talán két méter széles, sáros, bokáig érő vízzel elárasztott pincehelyiségbe zárta, ahol huszonkét napon át nem látott világosságot: állva töltötte a nappalokat és éjszakákat, mert a patkányokkal teli vizes sárba nem mert lefeküdni.’ 1946. április 10-én ‘népbírái’ előtt az utolsó szó jogán elmondott beszédében (amelyet jelentősége miatt alább csonkítatlanul közlünk) így vallott hitéről és hazájáról:
Tekintetes Népbíróság!
Az utolsó szó jogán nem óhajtom hosszabb időre lekötni a Tisztelt Népbíróság figyelmét és türelmét. Annál inkább nem óhajtom ezt, mert őszinte és objektív feleleteimmel már kellő világításba helyeztem megvádolt szerepemet és azokkal meggyőződésem szerint megdöntöttem az ellenem emelt ‘háborús bűnösségi’ és ‘népellenes bűnösségi’ vádat. Mindezek dacára mégis szükségesnek látom, hogy röviden reflektáljak az ügyészi vádbeszédre és ügyvédem védőbeszédére. Ügyvédem védőbeszédére, hogy köszönetet mondjak ügyvédem buzgó munkájáért, melyet kifejtett a hosszú védidő alatt ügyem védelmében: jelesen pedig a most elhangzott védőbeszédért, amellyel újból és hathatósan szétszedte és megcáfolta az ellenem emelt és kiadott egész vádiratot. Az ügyész úr vádbeszédére pedig szabadjon a következőkben felelni:
Az elhangzott vádbeszédet én is megtapsoltam, nem cinizmusból, hanem őszintén, mert olyan feltételeket szab a magyar feltámadáshoz,melyeket én is vallok, sőt, bár ezeket ha nem is látja bennem, inkább letagadja tőlem, azokat mégis teljes egészükben bírom és élem. Az ügyész úr mondotta: a szegedi gondolat alapján Zadravecz püspök megtagadta az Evangéliumot, az Evangélium szellemét és az első parancsát: a szeretetet. Péter apostol nem áldotta volna meg sohasem Jeruzsálem elpusztítóit, ahogyan ezzel szemben Zadravecz püspök megáldotta a hazát elpusztító seregeket és így, mielőtt még Gömbös hármat kukorékolt, ő többször elárulta a hazát. Zadravecz nem élte az ősegyház életét. Az apostolok mezítláb járták a szeretet útját és nem mint Zadravecz püspök. Az ősegyház a mezítlábasok egyháza volt. Ma is csak mezítlábas apostolok, a szegények istápolói menthetik meg a világot és a hazát. Ha Zadravecz a pogányság ellen akar küzdeni, akkor nem kelet, hanem nyugat felé kellett volna vagdalkozni!
Ügyész úr! A beszédből kiragadott gondolatoknak tapsoltam és, mert mindaz, amit e szavakkal sértőn és kicsinyességgel rátol a püspöki ordóra és annak szent és az Egyház által előirt ruházatára,az mind távol volt az én munkásságomtól és pont mindaz volt benne és van meg benne és egész életem munkásságában,amit föltételül szab a haza és a világ megmentésére, noha ezeket bennem látni nem akarja. Nézzen ide, ügyész úr! Rajtam nem lát piros gombot, lila szalagos cifra gúnyát. Ismeri ezt a rajtam levő szerzetesi ruhát? Ez az Ön szerint egyedül megváltó mezítlábas apostoli ruha. Ez franciskánus ruha, ez az én ruházatom. Ebben szolgáltam a szegedi gondolatot, ebben jártam az országot és ebben mondottam negyvenéves igehirdető misszióm alatt beszédeim ezreit, ebben vigasztaltam a magyar népet, töröltem könnyeit, enyhítettem fájdalmait. Igen, mert én nem a feudalizmus szekerét húztam, hanem a magyarok, a szegények apostola voltam. Szegény magyarok szegény apostola – ahogy egy vers nevez. Ez a terem nem fogadhatná be a könnyeket, a sóhajokat, leveleket, a népi deputációkat, melyek a magyar nép fájdalmával jöttek hozzám segítséget kérni, és én minden befolyásomat csak arra használtam, hogy kilincseltem és újból kilincseltem és örökké könyörögtem a magyar szenvedés enyhítéséért és soha egy lépést nem tettem a magam érdekében. Feudalizmus? Soha senkitől egy fillért nem fogadtam el. Tálcán felajánlott igazgatósági helyeket elutasítottam, dúsgazdag lehettem volna, csak ki kellett volna nyújtani. a kezemet. Még azon a címen sem vettem fel senki ezüstjét-aranyát, hogy ezzel a nyomort enyhítsem…, mert én nem csak beöltöztem az apostolok mezítlábas csuhájába,hanem éltem és élem is az ősegyház életét,melynek neve: vita communis, vagyis kommunizmus. Igen, a bibliai kommunizmus, mert a franciskánusok élete az én életem.
Én jogosítva érzem emiatt magamat, hogy én mondjam meg és én hirdessem meg a mai világnak, hogy mi is a kommunizmus! Mi tehát a kommunizmus? Az egyed teljes kiürítése. (Christus exinanivit semetipsum.) Lemondás mindenről, hogy mindent a köz és az emberiség javára feláldozzanak. Én ezt tettem. Lemondtam a családról, a vagyonszerzésről birtokról,sőt önmagamról is és átadtam magam egyházamnak. A köz mindezzel rendelkezik a magyar demokrácia, vagyis a magyar nyomor javára. Ez kommunizmus. Nekem ne fráziskodjanak a kommunizmusról azok, akik pont az ellenkezőjét teszik és élik. Akik kirabolják a tömeget inflációval,feketézéssel, akik munkások és robotolók könnyeit,verejtékét arannyá dagasztják és ezzel megtöltik zsebeiket, és mindennek tetejébe még Istent is kilopják tömegáldozataik lelkéből, szomorú életéből.
Továbbá ügyész úr! Ez a felhánytorgatott és gúny tárgyává tett püspöki aranykereszt csak finom öntvény, kicsit befuttatva arannyal, hogy méltóan foglalja magába a szent kereszt és a szentek ereklyéit. Igaz, volt aranyláncom is, de elvették, volt aranygyűrűm is, de azt is elvették. Nem baj! Ha ez az értéktelenség is szemet szúr, ügyész úr, itt van, tessék elvenni! Majd madzagspárgán fakeresztet akasztok nyakamba és úgy járom tovább a magyar utakat. De ettől a fakereszttől féljenek! Jobban, mint az aranykereszttől, mert Krisztus valóban a fán, a keresztfán váltotta meg a világot. Ezek után még csak egy rövid megjegyzés az ügyészi vádiratra, melyet a vádbeszéd megismételt és magáévá tett: én negyven év alatt ezernyi beszédet mondtam. Én huszonöt évi püspöki munkásságom alatt még hatványozottabban dolgoztam a magyar népért és ebből a hosszú életből, ezernyi ezer beszédből csak két mondatot talált a vád? Itt valóban az történt, amit Talleyrand, Napóleon hírneves külügyminisztere mondott: ‘Mutassatok nekem egy kéziratot, abból kiveszek öt szót és ezekkel bebizonyítom, hogy a kézirat szerzője méltó a halálra”. Még egy kis türelmet kérek a Tisztelt Népbíróságtól. A következő három pontot akarom hangoztatni: először hálát adok az én Istenemnek és Jézus Krisztusnak, hogy méltónak ítélt engem a szenvedésre. Köszönöm neki a stigmákat, köszönöm a meghurcoltatást, a meg- és lealáztatást, a szabadságvesztést, közel egyéves börtönt. Nem tagadom, súlyos volt kényelmetlenségeivel, sok-sok hosszú és álmatlan éjszakájával, takaró nélküli kemény kőpadlójával, böjtjeivel, éheztetéseivel, – de Istenért elviseltem. Suscipe a me Pater, fogadd el mindezt engesztelésül, Mennyei Atyám, váltságul édes Hazámért és nemzetemért. Hálát adok Istennek, hogy a börtönben odaállított példaképül a keresztény nép elé Ó, bár példaképe lehetnék ebben a keresztény népünknek, és szenvedéseimmel, börtönömmel bizonyíthatnám, hogy amit negyven évig csengő szóval hirdettem, azt a nagy némaság idejében a börtön celláiban tettel leéltem.
Harmadszor ezt a következő kijelentésemet kizárólag a Tisztelt Népbírósághoz intézem. Tisztelt Népbíróság! Az egynéhány perc múlva ügyem felett kettétörendő pálca reccsenése nem lesz ítélet, hanem konfesszió! Nem ítélet lesz, mert a Tisztelt Népbíróság nem ítélhet az én világnézetem és az én beszédeim felett. Ezek felett már ítélt az Isten és Jézus, midőn engem felkent és misszionáriusként küldött a néphez. Ö tette az ajkamra az igét, amely Ige szent, örök és megmásíthatatlan. Ezek felett ítéletet senki sem mondhat, még a Tisztelt Népbíróság sem. A Tisztelt Népbíróság mai ítélete felé ma milliók tekintenek váró érdeklődéssel. Milliók itthon és milliók odakinn, sok országban, ahol katolikusok laknak. Mert, Uraim, ezek a milliók nagyon jól tudják, hogy itt egy év óta börtönről börtönre hurcolnak egy püspököt, éspedig semmiféle személyes vagy egyéni bűnért, hanem tisztán csak azért, mert a pápai enciklikák és az evangélium szellemében és parancsai szerint prédikált. Tudja az egyházam is, mely éber szemmel kíséri szónokai útját, különösen pedig püspökeinek sugárzó világnézetét. Az egyháznak van eleven, figyelő kongregációja, mely a legkisebb gyanúra számon kéri és indexre rakja szónokai prédikációit, írói könyveit. Nem kérem, Tisztelt Népbíróság, nekem negyven éves igehirdető pályámon fegyelmim nem volt, fegyelmit, figyelmeztetést nem kaptam, elismerést azonban írásban többször is. Én tehát töretlenül az ‘in gratia et communione’ (ahogy ezt a római Szentszék kifejezi) jegyében és egységében vagyok fejével, XII. Piusz pápával. A hazai megyés főpásztorok eddig igen sokszor és szívesen hívtak főpapi munkájukhoz segítségül, mert tudták, hogy izzó beszédeimmel töretlenül hirdetem az Evangéliumot és a nemes hazaszeretetet. Ezen az alapon mondom tehát és ismétlem, hogy a Tisztelt Népbíróság fölöttem mondandó ítélete nem lesz ítélet, hanem konfesszió, hittevés, vallomás mindazok felé, akik idefigyelnek. Ez Ítélettel megvallja a Tisztelt Népbíróság, hogy a fiatal magyar demokrácia tud-e és akar-e Istennel, Jézussal és az Egyházzal együttműködni?! Avagy nem tud és nem akar Istennel, Jézussal és az Egyházzal együtt haladni és együtt dolgozni?!
Felkérem a Tisztelt Népbíróságot, hogy tegye meg a konfessziót! Ha akar és tud együtt dolgozni Istennel, Jézussal és az Egyházzal, akkor teljes és maradéktalan felmentést adjon nekem, és haladéktalanul engedjen egyéves börtön és gátlás után visszatérni oltáromhoz és az evangélium igéjéhez! Ha pedig nem akar, nem tud Istennel, Jézussal és az Egyházzal együtt haladni, és együtt dolgozni, ám akkor ítéljen el! De az elitélésnél csak azt kötöm ki, hogy az ítélet mérve méltó legyen Krisztushoz, akit elvet. Krisztushoz méltó ítélet pedig a keresztfa, a Golgota, halál.
Felmentés esetén sietek vissza oltáromhoz, hogy áldást kérjek, imát mondjak a vergődő és új utak előtt álló édes hazámért. Elitélés esetén szívesen hozom meg a további szenvedés áldozatát, ha kell, élet-halál áldozatot.
Uraim! Engem az egyéves börtön megtanított szenvedni, de félni nem! Csak az lesz majd az utolsó kérésem, hogy még egyszer felemelhessem áldásra felkent kezemet s főpapi áldást hintsek szerencsétlen nemzetemre! De elvárom, hogy áldásomat az irányított sajtó nem fogja ‘nagy botránynak’ bélyegezni, mert a fasiszta püspök megáldotta az összegyűlt fasisztákat.
Ítéletre hát, Tisztelt Népbíróság! Nekem mindegy, akár főpapi ornátusban, diadalszekéren robogok az örökkévalóság küszöbe felé, akár pedig elítéltként, kényszermunkát végezve, nyikorgó talicskát tolva közeledek oda,mert ez egyben egészen biztos vagyok, hogy ott, az örökkévalóság küszöbén vár az én Istenem és Jézusom, ki a földön szóval, szenvedéssel meghirdetett evangéliumáért adja nekem a fényes felmentést és az örökkévalóság koronáját.’
Kiengedése után 1947-ben átadták újra a magyar hatóságoknak, majd a toloncházba vitték néhány napra, ahol éjjel úgy hullottak rá a poloskák, mint a hangyák. Hamarosan meglátta, miként bánnak rendőrtiszti ruhába öltözött nők a rabokkal: az egyikük egy tiszt feleségét levetkőztette, hasára ugrott e kiáltással: ‘Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!’ Amikor az abortusz megtörtént, az asszonnyal felnyalatta. Egy rendőr pedig egy tizenhárom éves kislány alsótestébe fadarabott dugott és elvérzett, mire a többi rendőr röhögött, hogy egy burzsoá fajzattal kevesebb. A politikai rabokat előszeretettel ütötték-verték gumibotokkal, akiknek így fejük az ismeretlenségig megdagadt vagy nemzőképtelenné váltak, amint erről különösen Málnási Ödön történész emlékirata (Magyar Mártyrok, 1958) tanúskodik.
Mindezeket követően megtiltották neki a nyilvános szerepléseket és kitiltották Budapest területéről, így a ferences rend máriagyűdi rendházában, majd Budapesten, később a kitelepítés miatt Homgrod és Alsóvadász községekben s a pilisszentlászlói , a szomori, végül a zsámbéki plébánián élt, miközben titokban pappá szentelt politikai okokból eltávolított szeminaristákat, közel kétszázat, köztük Leszkovszky Pált és Tudós-Takács Jánost (akik mindketten a tomista bölcselet legkiválóbb ismerői lettek), valamint (a Vatikán keleti politikája feltárásában élenjáró) Adriányi Gábor egyháztörténészt. Saját kálváriájáról való feljegyzéseit zsámbéki száműzetésében 1962-ben egy házkutatás alkalmával elkobozták tőle, viszont Schneider atya visszaemlékezéseiből mégis sokat megtudunk lelkületéről.
Kiderül belőlük nemcsak az, hogy mennyire hősiesen viselte a reá mért keresztet, hanem az is, hogy két világháború közötti nemzeti-keresztény értelmiségünk vele együtt raboskodó képviselőire is példásan hatott, így Méhely Lajos biológusprofesszor az ő hatására buzgóbban imádkozott és elítélte a darwinizmust, a halálra (majd életfogytiglanra) ítélt Antal István néhai igazságügy-, illetve vallás- és közoktatásügyi miniszterben is ő tartotta a lelket, illetve vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály újságíró-sajtófőnök nem utolsósorban éppen az ő szavainak és állhatatosságának hatására lett reformátusból római katolikussá kivégzése előtt.
A ‘szegedi Kapisztrán’ 1965. november 13-án halt meg Zsámbékon: utolsó kívánsága az volt, hogy Esztergomban, a ferencesek kriptájában helyezzék el hamvait, azonban békepap püspöktársai nem vállalták a temetésen való részvételt, így Szabó Imre püspök, az alsó-krisztinavárosi templom plébánosa vállalta el a temetést, amelynek napjára Schwarz-Eggenhoffer Artúr, Mindszenty bíboros száműzetésében az Esztergomi Főegyházmegye apostoli kormányzója, ismerve a hazai viszonyokat, így tudva, hogy a békepapok- és püspökök nem mernek vagy nem is akarnak megjelenni rajta, egyházmegyei papi gyűlést hívott össze Esztergomba, összes egyházmegyés papját levezényelve a ferencesek templomába.
Sírja így Esztergomban a Ferences Templom és Rendház kriptájában van, lelke pedig hitünk szerint Teremtőjénél, ahonnan közbenjár érettünk, örök példát mutatva arra, hogy így kell egy főpásztornak mindvégig helytállnia az Isten- és hazatagadókkal szemben, hiszen, amint Schneider atya is írta, ‘az isteni Gondviselés az emberiség útját mindenkor csodálatos módon irányította: a magyarság ezeréves küzdelmes történelme fényes tanúbizonyság, az időnek és kornak megfelelő vezető egyéniségekről nem emberek, hanem a népek és nemzetek irányítója, a Mindenható, a jóságos Isten gondoskodott: ilyen kimagasló egyéniség volt Páter Uzdóczy-Zadravecz István’.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info