Ma, amikor valósággal divat lett keresztény vezető körökben a zsinagógalátogatás, az érintettek és híveik mintha tudomást sem vennének arról, hogy a „zsidókereszténység” mennyire fából vaskarika, pedig elég lenne főrabbijaik nyilatkozatait elolvasniuk, ugyanis belőlük fehéren-feketén kiderül, mit gondolnak magukról és rólunk: ha valaki zsidónak jelentkezik, a rabbinak kötelessége erről lebeszélnie az illetőt, lényüket egyértelműen meghatározni lehetetlen, hiszen az vallás is, kultúra is, népi közösség is, s mint vallás, nincsenek dogmái, azaz határozott hittételei, csak olyanok, melyeket mindegyikük a „maga ízlése” szerint kialakít magának.
Raj Tamás (1940-2010) főrabbinak a Zsidó.hu honlapon szereplő rovatában (Kérdezd a rabbit!) hozzá intézett kérdésekre adott válaszai minden vitát elsöprően bizonyítják, valójában mennyire ódzkodnak a kereszténységgel való keveredéstől, így például arra a kérdésre, „ha valaki bár nem született zsidónak, de megtalálta magának ezt a vallást, akkor hogyan lehet hivatalosan is zsidó vallású”, így felelt:
„A zsidóság soha nem volt és ma sem térítő vallás. Ha valaki mégis, áttérés céljából, jelentkezik, a rabbinak kötelessége lebeszélnie szándékáról az illetőt. Legalább kétszer kell elutasítani az ilyen kérelmet, hagyomány szerint. Erre azért volt szükség, mert a zsidóságot ugyan fel lehet venni, letenni azonban nagyon nehéz. Előfordult, hogy valaki később meggondolta magát, és éppenséggel ellene fordult a korábban keresett közösségnek. Mivel a zsidóság nem csupán vallás, hanem történelmi sors is, minden érdeklődőnek alaposan meg kell gondolnia szándékát.”
Szóval mégsem olyan könnyű a nagy egymásra borulás, mint hinnénk, különösen, ha tisztázni kívánjuk, mégis minek tekinthetjük őket: népnek, vallásnak, kultúrközösségnek, antropológiai ismertetőjegyekben megnyilvánuló szellemi közösségnek, továbbá melyik vonás készteti szinte tudat alatt összetartásra tagjaikat és határolja el őket tőlünk, „gójok”-tól? E kérdésekre pedig az alábbi választ adta:
„A zsidóságot valóban nehéz pontosan meghatározni, hiszen olyan 4000 éves kultúrát képvisel, amely a Biblia révén az egész világon ismert, és részben elfogadott lett. Az európai ember ugyanis csak skatulyákban tud gondolkodni, márpedig a zsidóságot nem lehet beskatulyázni, éppen a 4000 éves út és a kölcsönhatások miatt. Ezért azt kell mondanunk: vallás is, kultúra is, népi közösség is, stb.”
Milyen érdekes: ha arra a kérdésre keressük tehát a választ, kik ők, mit képviselnek, sohasem kapunk tőlük egyértelmű feleletet, ami viszont felveti a kérdést, ha nem tudják önmagukat definiálni, honnan tudják, ki a (vélt vagy valóságos) ellenségük? De ha erre nem is, arra a kérdésre viszont, hogy a kereszténységhez hasonlóan ők is hisznek-e a pokolban vagy mennyországban, a halál utáni életben, végre világos választ kapunk tőle:
„Úgy vélem, a legjelentősebb különbség a keresztény és a zsidó hitvilág között, hogy nálunk nincs kötelező hit, nincsenek vallási dogmák. A zsidóságnak tanításai vannak, amelyek közül mindenki a maga ízlésének, gondolatvilágának megfelelő tanítást tehet magáévá, így a zsidóság tanításai szólnak a túlvilági életről, a halál utáni jutalomról és büntetésről is.”
A zsidóság vallás is, tudtuk meg tőle, s most már persze csak az a kérdés, mégis miféle, ha nincsenek dogmái, azaz határozott hittételei, csak olyanok, melyeket mindegyikük a „maga ízlése” szerint alakít ki magának? Addig is, amíg erre közülük bármelyikük megfelel, annyi bizonyos, ilyetén a két fél nagy egymásra borulása bizony kissé bajos.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info