Rengetegszer, mégsem elégszer emlékeztettünk arra, hogy irodalmunk mennyire oszthatatlan, így, amint egykor oly találóan jegyezte meg Szabó Dezső, nincs erdélyi, felvidéki, délvidéki, határon inneni és túli magyar irodalom, viszont ha valaki közülük bármelyiket mégis kiemeli (anélkül, hogy a többiekkel szembeállítaná), jogosan elvárható, hogy azt a maga teljességében ismerje: éppen ezért megdöbbentő, hogy a mostani, immáron 83. könyvhetet megnyitó beszédében Ferdinandy György író-kritikus az általa oly nagyra értékelt nyugati emigráns magyar irodalom alkotóinak sorából éppen a nemzeti identitásunkat meghatározó képviselőik sorát felejtette ki, akik persze a közismert háttérhatalmi médiahálózatnak való megfelelésből ezúttal is kimaradtak a kiadói kínálatokból.
A József Attila-díjas Ferdinandy György (aki 1959-ben a Strasbourgi Egyetemen irodalomtörténeti doktori címet szerzett, 1964 és 1976 között a Puerto Ricó-i Egyetem tanára, 1976 és 1985 között a Szabad Európa Rádió külső munkatársa volt) megnyitó beszédében, amint a ‘Magyar Hírlap’-ból megtudjuk (2012. június 7.), a nyugati emigráns irodalom nagyjait méltatta és arra biztatta a fiatal irodalmárokat, hogy foglalkozzanak e ‘feldolgozatlan terület’-tel (hiszen ugyebár ennek alkotói adják a ‘hatágú síp’-hoz hasonlított irodalmunkból az utolsót), majd meg is nevezte, kiknek az életművére gondol: Zilahy Lajoséra, Márai Sándoréra, Molnár Ferencére, Szász Béláéra, Nyirő Józsefére, Aczél Tamáséra, Fejtő Ferencére, Szabó Zoltánéra, Faludy Györgyére, Határ Győzőére és Cs. Szabó Lászlóéra.
Az eklektikus névsort olvasva (még jó, hogy legalább van benne egy kakukktojás, akit viszont a közelmúltban még újratemetni sem volt szabad!) persze azonnal felmerül a kérdés, még hányszor kell sürgetnünk a nemzeti identitásunkat formáló nyugati emigráns magyar írók, költők újrakiadását, tananyaggá tételét, az olyanokét, mint Alföldi Géza, Fiala Ferenc, Marschalkó Lajos, Maróthy-Meizler Károly, Málnási Ödön, Milotay István, Nyisztor Zoltán, Oláh György és Wass Albert, miért, hogy csak néhány megszállott könyvkiadó és irodalomtörténész szívügye a felsoroltak műveinek propagálása, holott műveikre éppen a bennük művészileg kiteljesedő humánum és a huszadik századi történelmünk kulisszatitkainak feltárására való elemi igény miatt éppoly szükség van, mint az éhezőnek a falat kenyérre (amiért is rovatunk egyik sorozata (Elhallgatott emigráns magyar irodalom) célja ezek bemutatása).
Életművük megismerését azonban korántsem csak a közismert háttérhatalmi médiahálózat akadályozza, hanem a sokszor még önmagát nemzetinek nevező értelmiség is, így képviselőik, tisztelet a kevés kivételnek, gyakran vagy hallgatnak, vagy tudatosan téves adatokat közölnek róluk, míg az önmagukat ‘liberális konzervatív’-ként, ‘polgári demokrata’-ként vagy ‘népi’-ként meghatározó emigráns szerzőket részletesen ismertetik és méltatják: elég legyen csak Borbándi Gyula idevágó, tömérdek téves adatot tartalmazó műveire (A magyar népi mozgalom, A magyar emigráció életrajza, Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia) gondolnunk, nem is beszélve Béládi Miklós, Pomogáts Béla és Rónay László könyvéről (A nyugati magyar irodalom 1945 után) vagy Nagy Csaba ‘Magyar emigráns irodalmi lexikon’-áról.
Szellemi káoszunk szomorú jele, hogy 1989 szabadságeufóriája friss tavaszi záporként illant el: noha a felsorolt alkotók addig oly keresett műveire ugyan továbbra is van igény, mégis úgy tűnik, megismertetésük valahogy mégsem célja a könyvhéten fellépő kiadóknak, így továbbra is nagyon kevesek szívügye a nemzeti identitásunkat formáló nyugati emigráns irodalmunk propagálása, igazolva ezzel Wass Albert Marschalkó Lajosról 1968-ban írt nekrológja profetikus szavait, miszerint ‘sokasodnak a törpék ezen a földön s az óriások rendre kivesznek’.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info