1879. június 10-én született Szabó Dezső a kolozsvári Felsőszén utca (ma Str. V. Babes 6.) elején egy már régen lebontott házban, amelynek helyén ma egy hatalmas, klinikaépülethez tartozó füstölgő kémény áll, mintegy mementójaként magyar sorsunknak, emlékeztetve életműve minden jóakaratú kezdeményezés ellenére való elfeledettségére, egyben kérdezve, miért, hogy gondolatait csak nagyon kevesen ismerik, s még kevesebben vallják magukénak, noha bármelyik művét lapozzuk fel, gondolatai csontunkig-velőnkig hatolnak?
Ha igaz eleink bölcsessége, miszerint az igaz tudás forrása Isten és önmagunk megismerése, akkor az utóbbira vonatkozóan mindmáig megkerülhetetlen úgyszólván minden műve: üssük fel őket bárhol, olyan szentenciákat találunk bennük, melyek mintegy tükörként szolgálnak számunkra, lakmuszpapírként, mellyel sajátos magyar lelkiségünk, természetünk alkotóelemeit biztosan mutathatjuk ki, ezért így iménti kérdésünkre való válaszunkat néhány gondolata felidézésével kíséreljük meg ezúttal.
Műveinek talán leggyötrőbb kérdésére, hogy a magyar mégis miért olyan közmondásosan visszahúzódó (szemben például a germánnal vagy a szlávval), a választ abban látja (Levél az ifjúsághoz), hogy ‘mélyebb, termékenyebb folyamataiban inkább tartozik az intuitív lelki alkathoz: megvan benne a képesség a világ jelenségeit, az embereket mélyreható megérzésekben, sejtelmekben, sajátos lelki villanásokban meglátni, megismerni, ezek adják meg irodalmának legmélyebb értékeit’.
Ez a befelé fordulás eleve kizárja a törtetésből (Szellemi életünk tragédiája: Horváth János könyve Petőfiről): ‘A magyar keleti súlyosságával, erős méltóságérzékével, beteg szemérmetességével nem alkalmas a törtetésre, a versenyre: minél mélyebb tudása van, minél nagyobb tehetséggel hívta el a természet, annál hamarabb kiáll a kis törtetők könyökléséből, így a faj legértékesebb erői kallódnak el vidéki száműzetésben, társtalan elhagyatottságban, érdeklődő szeretet vagy anyagi segítség híján.’
Ezért aztán művészeink, kiváltképpen költőink, íróink idehaza legalább akkora száműzetésben élnek, mint külföldön, hiszen gyakorta minimális erkölcsi-anyagi elismerésben sem részesülnek, holott (Az elsodort falu) ‘a magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik: nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség’, ugyanis mindig ‘mienk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s a hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel’, következésképpen ‘a magyar a világtörténelem legnagyobb balekja, és ez sohasem lesz másképp’.
Népmesei egyszerűségű etikája ilyetén önkéntelenül is Dsida Jenő verse (Tükör előtt) gondolatát idézi fel, azt, hogy örökösen ‘szelíd háború’-ra készülünk, de csak ‘mindig magunkért, soha mások ellen, / sót párolunk és vásznakat szövünk / s míg kisebbítnek, lassan megnövünk’, hiszen, amint maga is írja (Segítség!), nem azt kívánja, hogy ‘a magyar tűzhelynél hátrány legyen az, hogy valaki más vérű: azt kérem, ne legyen előny az, hogy valaki nem magyar’.
Úgy tűnik, mintha idézett sorait valahogy akkor sem értették volna meg pont azok, akikhez leginkább szólt, így a szeretetlenség, gyűlöletkeltés vádjával szembesülve végül még ő kényszerült magyarázkodásra, a szeretet értelmezésére (Válasz egy katolikus fiatal leánynak): ‘Ha az idegen hódít, kiszakít, megrabol, megsemmisít, az szeretet, az copyright és patentos kereszténység. De ha én az ezer halál felé taszított, meglopott, megcsalt, a nyomorúság ezer szorításában vergődő magyarság védelmére mozdulok, az Gyűlölet.’
Címbeli kérdésünkre imént idézett néhány gondolata segítségével aligha adhatunk más választ, mint hogy egy etikai relativizmusba, spirituális és intellektuális nihilizmusba süppedt atomizált társadalom azáltal, hogy sem Istent, sem önmagát nem ismeri, gondolatait sem értheti: így lett elkerülhetetlenül osztályrésze mind a hatalom, mind (ami a legfájóbb) a saját tábora részéről az örökös mellőzöttség, amiért is nem véletlen, hogy halála előtt, amolyan végrendeletként, így fogalmazta meg mindezt:
Nincs hely számomra az embervilágban.
A látásuk: nem a szemem látása.
Az örökkévaló dolgok hívása
Nem üzenet a süket emberfülnek.
A lépteik sárba s vérbe merülnek…
Kivel lehetnék én itt rokonságban?
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
