„Állíthatunk akárhány tríanoni emlékművet, mondhatunk bárhány beszédet okairól s következményeiről, ha nincs felelős magyar kormányzat és művelődési propaganda, amely akkor elrabolt országrészeink visszaadását legalább felvetné nemzetközi színtéren.” Ezt mondják mindazok, akik egyre nagyobb aggodalommal szemlélik (különösen Nyirő József újratemetése megakadályozása kapcsán erélyes magyar válaszlépéseket kívánva) a Szabó Dezső által annyiszor ostorozott magyar tunyaságot, a gyakorta a kisebb ellenlépések megtételétől is ódzkodást, felidézve ezzel Fekete István rovatunkban már számtalanszor elismételt igazságát, hogy emiatt Trianont legalább annyira önmagunknak köszönhetjük, mint közismert ellenségeinknek.

Aki iménti következtetésünket netán eleve túlzásnak tartaná, annak figyelmébe ajánljuk 1940-ben megjelent, 1946-ban betiltott regényét, a Zsellérek”-et, amelyből kiderül, érdekérvényesítésünk hiánya egyáltalán nem közelmúltbeli örökség, hiszen társadalmunk öntudata már a közmédiában-közoktatásban mindmáig misztifikált kiegyezés után ijesztően meggyengült azáltal, hogy

„kivándorló irodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart és a céheket, pedig ezekből kellett volna a kivénhedt, földje vesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni. Ehelyett csináltak egy hazátlan, vallástalan, nemzetközi proletár munkásságot, mely az első alkalommal belemart az országba”.

E néhány sorból alighanem többet megtudunk bizony országunk kilencvenkét évvel ezelőtti amputálásának annyira fájóan időszerű okáról, mint akármelyik történelemkönyvből, nem is szólva a regényben az író történelemlátását megszemélyesítő Koltóy tanár úr szavairól, aki így magyarázta el tanítványainak, hogy miként váltunk közömbössé az országunkat megirigylők propagandájával szemben:

„Nekünk azt tanították, hogy a háborút karddal, puskával, ágyúval kell megvívni, és nem vettük észre, hogy a fegyvereket kivette kezünkből a betű, az a sok kis ólombetű, a könyv, az újság, a plakát, a röpcédulák”, vagy ha mégis, már későn, akárcsak azt, hova vezet, ha hagyjuk, hogy a Kaufmannok kezéből a Braunokéba, az övékéből a Strasszerekébe vándoroljon a mi munkánk verítéke.

Ilyetén, ahogyan ezt Baróti Szabó Dávid mellesleg már 1790-ben megírta versében („Egy ledőlt diófához”), „Nem volt külerőszak: ott benn / Önmagadban volt megölő mirigyed / S titkos elejtőd.”, így egyáltalán nem csoda, hogy „Ím egész bélig gyökered kirágták / A gonosz férgek, s az elett odúba / Hangyabolyt hittak! Mi nyüzsögve járnak / Most is alattad!”. A kérdés persze már csak az, hogy mégis meddig?

Ifj. Tompó László – Hunhír.info