Tizenkilencedik századi irodalmunk közmondásosan halhatatlan elbeszélői közül a száztizenkét éve, 1910. május 28-án elhunyt Mikszáth Kálmán valamennyi műve annak tanúbizonysága, hogy valaha íróink tollát nem könyvtudás, hanem sajátos intuíció vezérelte, irgalmatlan éleslátással láttak bele mindenbe és mindenkibe, adva olvasóik értékítéletére.
A közvélemény számára gyakorta csak palócos szenvedélyessége, anekdotázó hajlama tűnik szembe, holott, amint Herczeg Ferenc találóan jellemezte (Mikszáth Kálmán emlékezete, 1928), ‘irgalmatlanul éles szeme mindent meglát, keresztülnéz a kőfalon, belelát felebarátai zsebébe és veséjébe, munkaszünetet nem ismerő agyveleje mindent megőröl és elraktároz’ , így ‘nem csoda, hogy azok, akik közelébe jutottak ennek a mágneshegynek, nem tudnak egyhamar szabadulni, rákapnak, mint a beteg a morfiumra’, írjon bár a tót juhászokról, a palóc parasztokról és az őket megkörnyékező galíciai uzsorásokról (A tót atyafiak, A jó palócok), az elszegényedett sáros megyei nemes urakról (A gavallérok), a felvidéki falu szerelmi életéről (Prakovszky, a siket kovács), az elparasztosodott kisnemességről (Nemzetes uramék) vagy a régmúltból a török hódoltságról (A beszélő köntös).
Arra vonatkozólag pedig, hogy tollát mennyire nem puszta könyvtudás, hanem sajátos intuíció vezérelte (amely persze korántsem volt mentes torzításoktól, így például egyes katolikus papok erkölcsi félrelépéseinek kiszínezésétől és általánosításától), életműve kiadója, Révai Mór találóan jegyezte fel (Írók, könyvek, kiadók, 1920), hogy ugyan ‘nemigen tudott idegen nyelveket, még németül sem tanult meg’ (így a külföldi irodalmakból csak azt ismerte igazán, amit már lefordítottak anyanyelvünkre), mégis, intuíciójával majd mindig ‘kitalálta, mi a neki való olvasmány és még a rossz fordításból is meg tudta állapítani, ki a nagy író’.
Végül, de nem utolsósorban egyike volt azoknak, akik (szemben kortársaik közül sokszor Jókai Mórral vagy Gyulai Pállal) adtak olvasó- és kritikusközönségük értékítéletére, így gyakran megtörtént, hogy történeteit megírásuk előtt elmondta a palócos beszédét mindig nagy élvezettel hallgató társaságának, mert kíváncsi volt, tárgya megörökítésre méltó-e és ha igen, előadása kellően szabatos-e, s nem is oly ritkán megesett, hogy (amint Révaitól tudjuk), ‘vitatkozni kellett vele és kegyelmet kérni valamely kedves mű részére, amelyet ő nem tartott elég jelentékenynek arra, hogy kötetbe felvegye: még szigorúbb volt, mikor munkái már gyűjteményes kiadásban jelentek meg, akkor minden egyes közleményt újra elbírált, hogy sub specie aeternitatis beillik-e munkái közé’. Nos, ez az, ami manapság az önmagukat a kortárs magyar irodalom legnagyobbjainak kikiáltóktól oly idegen.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
