Amint a minap megírtuk, liberális mindentudóink csak ördögöket és szenteket ismernek, így azt, ki melyikük (miután közöttük átmenet ugyebár eleve nincs), kizárólag ők dönthetik el, azonban korántsem új jelenség ez, éspedig olyannyira nem, hogy így volt ez nálunk már a két világháború között is: amikor például Erdélyi József megírta ‘vérvádas’ versét 1937-ben (Solymosi Eszter vére), azonnal halottaknak tekintették és tekintik azóta is mindazokat, akik igazmondásukkal megbolygatják köreiket.
Igen, mindazokat, származástól függetlenül, amire kitűnő példa Komlós (Kredens) Aladár (1892-1980) irodalomtörténész-kritikus esete: amint Pintér Jenő írja (A magyar irodalom a XX. század első harmadában, 1941), ‘saját hitfeleiktől sem tűrték a zsidó értékek bírálatát’, így ‘amikor nem volt hajlandó Bródy Sándornak kritikátlan tömjénezésére, hanem az elismerés kifejezése mellett megírta a valóságot is, ezért a merészségéért a zsidó hitközség Bródy-tisztelői meg akarták fosztani állásától [a budapesti Zsidó Gimnáziumban tanított magyart és latint – Ifj. T. L.]: az üldözőbe vett tanárt a közoktatásügyi hatóságoknak és a hírlapoknak kellett megvédeniük’.
Ha egymással is ezt teszik, hát még akkor a berkeiken kívüliekkel, melyre a csaknem megszámlálhatatlan eset közül álljon itt Erdélyi József (1896-1978) költő kortársáé, aki ha nem is volt köreikben feltétlenül ünnepelt, verseit mindenesetre a kortárs magyar líra részeként könyvelték el mindaddig, amíg meg nem jelent a ‘Virradat’ 1937. augusztus 2-i számában ‘vérvádas’ verse, a ‘Solymosi Eszter vére’:
Megöltek egy kis libapásztort.
Égrekiált a régi vád –
úgy ölték meg Solymosi Esztert
mint egy tokos, pihés libát,
mint egy síró galambfiókot,
szűz juhocskát húsvét előtt…
Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt,
a nótás ajkú kis magyar lányt,
valami vérengző vadak,
Vademberek… Elfolyt a vére,
Mint egy párás, piros patak…
Ítélt a bíró – Félkegyelmű,
képzelődő a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád,
a hátborzongató gyanú…
Ítélt a bíró. – Elmehetnek
a reszkető kaftánosok:
nem ölték meg Solymosi Esztert,
nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát
embervérrel. Ország-világ
tudja meg, hogy gyermekijesztő
dajkamese a vér, a vád…
Ítélt a bíró, s fellélekzett
a zsidóság, az ‘üldözött’,
de terjedt a ‘mese’, a ‘vakhit’
a szegény magyar nép között,
zengett a dal, s a vérpatakból
vérfolyó gyűlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle
mérhetetlen, mély és örök,
mint Jézus vére, a világot
megváltó Istenemberé. –
Az Ő vére, a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré!
Minden kiontott ártatlan vér,
s minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle
idegen trón, élősdi bolt. –
Minden kiontott ártatlan vér,
harctéren ontott hősi vér
és munkában csorgott verejték,
és megrablott bér és babér, –
az én vérem is, az anyámé,
a régi libapásztoré:
az Ő vére s a legyalázott
szegény Solymosi Eszteré.
Égrekiáltom akkor is, ha
élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön
lángot vet a szűz papiros:
beh piros vagy, Solymosi Eszter
kiontott vére s beh meleg!…
Hajnalt festek a magyar égre
és felkelő napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk,
s emléked árva hajadon,
Solymosi Eszter árva népét
ébressze bátran, szabadon.
Megjelenését követően azonnal már csak ‘utolsó tollforgató’-ként emlegették, mi több, az ‘Est Lapok’ 1937. augusztus 2-i számában Rónai Mihály András valósággal eltemette:
‘Meghalt egy magyar költő: Erdélyi József ijesztően csúfos halállal múlt ki a magyar költők sorából, melyben hosszú éveken át sikerült elvegyülnie. Egy költő meghalt, s csak negyvenegy éves korában, halála napján derült ki végképpen, hogy voltaképpen meg sem született, soha nem volt költő s ha lett volna is, ha ő írta volna akár a legszebb magyar verseket, sürgősen le kéne tagadnunk emlékezetünkből. Ha ez a költő valóban költő volt, akkor le kéne tagadnunk, el kéne felejtenünk, mert a világirodalom egyik legszebb remekére, európai rangunk legbiztosabb tanúságára, a világraszóló magyar lírára olyan szégyent hozott, mint még soha magyar költő. Ha ez a költő valóban költő lett volna, ezzel a legutóbbi egyetlen versével retrospektíve is tönkretette volna mindazt a nagyot is, amit alkotott. De nem volt mit tönkretennie, soha nem volt költő.’
Persze azért sajtóberkeikben, mindenekelőtt a ‘Pesti Napló’ hasábjain sem mindenki értett egyet vele, így az írásunk elején említett Komlós Aladár-karakterűek szerint még ha Erdélyi verse megtévelyedés is, azért miatta mégsem lehet kizárni sem a költők, sem az élők sorából, hiszen nincs nagy művész, akivel ez nem történne meg akár többször is, hivatkozva arra, hogy azért, mert például Villon rabolt, gyilkolt, Ariosto és Tasso zsarnokmagasztalók voltak, Balassi Bálint pedig kimerítette a kriminológia alighanem valamennyi esetét, senki sem vonhatja kétségbe művészi nagyságukat, a nemzeti orgánumokban pedig levonták a következtetést (mint a ‘Koszorú’-ban Gáspár Jenő), hogy ‘ez az eset is mutatja, írókat aszerint emelnek fel vagy ejtenek el, amint kenyéradó gazdáik világnézeti elveit szolgálni vagy nem szolgálni hajlandók‘.
Amint a költő regényes önéletrajza második kötetében (Fegyvertelen, 1942) írta, az ‘Est Lapok’ közönségét verse annyira felizgatta, hogy ‘nem egy helyen megverték azt a keresztényt a piacon, akinek kezében Virradatot láttak’, a pesti hitközség nagyjainak pedig ‘főtt a feje, mitévők legyenek, de a verset úgy fogalmaztam meg, hogy abban felekezet elleni izgatás vétségének nyoma se legyen: ha a vers nem volna költői remek, akkor is remekmű volt – jogi szempontból’: hiába, azonnal halottaknak tekintették és tekintik azóta is mindazokat, akik igazmondásukkal megbolygatják köreiket.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info