Liberális mindentudóink csak ördögöket és szenteket ismernek, mint Ungvári Tamás, Churchillt az utóbbiak közé sorolva, aki szerinte (A halhatatlanság enciklopédiája, 2011)) „végül is egy művész és egy kalandor minden jó tulajdonságával rendelkezett: élete végén festegetni kezdett”, de „nem érdemes megkérdezni, milyenek voltak a képei”, elég annyi, hogy ő festette őket: hiába, azt, ki az ördög és ki a szent (miután átmenet eleve nincs), kizárólag ő és köre döntheti el.
De kezdjük az előbbiekkel! Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály (1896-1946) újságíró, szerkesztő, az Országos Magyar Sajtókamara egykori elnöke neki is állandó céltáblája, amiért az általa helyeselt zsidótörvények „egyik rejtett célja a sajtó megregulázása” volt, 1938-ban kötelezővé téve a kamarai tagságot”, elhallgatva, hogy (amint Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos írja (Vádló bitófák, 1958)), miután az országgyűlés úgy határozott, hogy tagjai közül húsz százalék lehet zsidó országunk össznépességében való hat százalékos részvételük ellenére, akkor teljesen bizalommal szavaztak rá, majd 1946-ban golyó általi halálra ítéltették, mondván, 1944-ben bezúzatta sajtótermékeik zömét.
Nos, először is, senkit nem kötelezett a kamara a belépésre, másodszor nem ártott volna jelezni, hogy az inkriminált, 11.300/1944. számú miniszterelnöki határozat mégis milyen művek forgalomból való kivonására vonatkozott (fémjelzésül íme a hosszas névsorból néhány szerző: Engels Frigyes, Erdős Renée, Gábor Andor, Ilja Ehrenburg, Kun Béla, Kunfi Zsigmond, Lukács György, Pogány József, Marx Károly, Szabó Ervin), amely alapján aligha érthetetlen Illyés Gyula általa kifogásolt kijelentése: „Tiltakozom, de mennyire, a könyvégetés ellen, de elárulom, hogy mielőtt e veszély fenyegetett, én a kultúra meggyalázása keltette indulatomban e könyvek egy részét, de szerzőiket is máglyára kívántam.”
De hagyjuk Kolosváry-Borcsát, az ördögöt, itt van Winston Churchill, a szent, akiről ugyan egyik miniszterelnök elődje, David Lloyd George kijelentette, „nem termett vezetőnek, nem szereti maga körül az okos embereket, könnyen szabadul meg tőlük”, ám Ungvári szerint „végül is egy művész és egy kalandor minden jó tulajdonságával rendelkezett: élete végén festegetni kezdett”, de „nem érdemes megkérdezni, milyenek voltak a képei, elég annyi, hogy Chuchill festette őket”, arról persze egy szót sem ejtve, mégis miféle morális tartással rendelkezett e nagyszerű művész, aki szerint „részegítő gondolat emberek millióinak sorsáról dönteni” s „a demokrácia ugyan nagyon rossz, de még nem találtak fel nála jobbat”.
Ha valami, akkor ez freudi elszólás a javából: a második világháborúban a felelős döntéseket még legjobb barátai szerint is örökösen részegen hozó festőművész, aki ráadásul két évvel Drezda elpusztítása után is helyeselte az akkor történteket, mindezekért kívül áll minden műkritikán, szemben a Harmadik Birodalom „szobafestő” vezérével: hiába, azt, ki az ördög és ki a szent (miután átmenet eleve nincs), kizárólag ő és köre döntheti el.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info