Manapság, amikor a honvédelem, a katonaság oly sokaknak csupán a történelmi régmúlt része, továbbá a keresztény hitmeggyőződés és az önfeláldozó hazaszeretet egymással összeegyeztethetetlen, nem árt, ha elolvassuk honvédő eleink vallomásait, így a német Werner Mölders (1913-1941) levelét, amelyből kiderül, korunkat megszégyenítve mennyire képesek voltak lábukkal a földön, de lelkükkel az égben járni.
‘Igazi hősi szellem tükröződik ki a hősi halált halt Werner Mölders leveléből, melyet lelkipásztorához intézett. Ez a legvitézebb német pilóta, akit a német birodalom vezére száznál jóval több légi győzelméért huszonnyolc éves kora ellenére ezredessé léptetett elő s a legnagyobb katonai érdemrendet, a német vaskereszt lovagkeresztjét, tölgyfalombbal, kardokkal, brilliánsokkal ékesítve megkapta, így írt lelkiatyjához, a stettini préposthoz 1941. december 27-én’ – írta könyvében (Magyar vagyok!, 1943) a bencés Szívós Donát.
Lássuk tehát Mölders alighanem csak az aradi vértanúk feleségükhöz írt búcsúsoraihoz hasonlítható levelét!
‘Kedves Prépost Uram!
Itt a fronton legszebb perceim közé számítom azokat, amelyekben kedves leveleit olvashatom. Ne haragudjék rám, ha nem válaszolok azonnal: nem mindig érek rá. Munkámról már múltkoriban beszámoltam, azóta is azt csinálom. Igaz, azóta már sok barátom elesett. Mi azonban megszabadultunk a halálfélelemtől: hisz mi más lenne a halál, mint rövid elválás itt és örömteli viszontlátás a túlvilágon. Egyre többen fordulnak hozzánk, katolikusokhoz, az élet negatív szemlélőihez azok közül, akik pozitív állásponton” vannak az élettel szemben, hogy bátorságot és erőt merítsenek belőlünk. Nemrégiben még kinevettek és lenéztek minket. Irigylik, hogy mi könnyebben hagyjuk itt az életet, mint ők, mert hisz egész lényükkel rajta függenek. Elszoktak már tőle, hogy semmibe se vegyenek és becsméreljenek minket, amikor látják lelki erőinket, amelyet hitünknek köszönhetünk. Sokan megtértek és magasabban keresik céljukat, mint itt a földön. Azt hiszem, ez a háború mélyebb értelme és célja. Olyan idő ez, amelyben az emberek megtanulnak hinni és imádkozni, örülök, hogy megírhatom, hogy sokan jobbak és becsületesebbek lettek, látván a mi katolikus példánkat. Lekicsinylő mosolygásuk tiszteletté és szeretetté változott. Nekik nem olyan könnyű, mint nekünk. De nincs szebb, mintha az ember keresztülverekszi magát ezen a mocsáron és eljut a megismerésbe, fénybe és az igaz hitbe.
Ne aggódjék értem. Ha egy napon el kellene esnem a nemzetért, higgye el, Prépost Uram, hogy az Egyház szentségeivel megerősödve, régi hitemhez híven esnék el. Ha utolsó utamon nem lehetne mellettem a lelki atyám, azzal a tudattal hagyom el ezt a földet, hogy könyörületes bírómat találom meg Istenben. De még szilárdan remélem, hogy minden jóra fordul.
Kérem, írjon minél előbb és gondoljon imáiban Werner Möldersre.’
Ahogyan a levélközlő atya találóan írta, példát vehetünk róla, amiért az, aki Istennek és vallási törvényeinek engedelmeskedik, korántsem ‘égbenéző szenteskedő’, hanem olyan, akinek tudatában nincsen ellentét a gyakorlati vallásos élet és a lángoló hazaszeretet között, elvégre, legyen valaki barátja vagy ellensége Németország 1933 és 1945 közötti első emberének és rendszerének, tény, hogy (amint a szintén bencés Borián Elréd megjegyezte (A keresztény nevelés alapkérdéseiről. R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv, 1998)), ‘a legpéldásabb fegyelem, nemzettudat éppen az akkori Németországban és Japánban volt’.
A mindenkori Werner Mölders-ek hasonlóak Kenneth Roberts regénye, az ‘Északnyugati átjáró’ hőseihez, akiknek képzeletében, miként minden szabad népében, él ‘egy szűk, nehezen fellelhető ösvény, mely a hírnév és dicsőség, a kincsek és kalandok regényes útja’, s ‘ki merné állítani, hogy az ilyen álomkergetők meddő, de reménysugaras törekvése kevesebb boldogságot rejt magában, mint az okosabbak és józanabbak élete, azoké, akik otthon ülnek, a biztonságban ásítoznak, soha nem kockáztatnak semmit’, akik ‘kinevetik azokat, akik a legendás átjárót keresik’, mint bármely hős katona, akik ezért tudnak így venni végső búcsút földi hazájuktól, hogy azután az égibe költözhessenek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info