Fölöttébb nehéz jó irodalomtörténetet írni, olyat, mely messze nem merül ki a költők, írók életének és műveik tartalmának ismertetésével, műfaji sajátosságaik részletezésével, hanem az alkotók és alkotásaik világnézeti hátterét, értékét, továbbá olvasóikra való hatása feltárását is célul tűzi ki.

Pedig egy ilyen komplex mű mind a diák, mind a felnőtt olvasók számára alighanem mindenkor nélkülözhetetlen: a nagyon kevés ilyen közé tartozik mindenesetre nálunk az 1896. május 19-én Pécsett született (és 1975. március 11-én ugyanott elhunyt) Várkonyi Nándor irodalom- és művelődéstörténészé, akinek 1942-ben megjelent, azóta sajnos csak antikváriumokban hozzáférhető kézikönyve annak bizonysága, hogy igenis lehet jó magyar irodalomtörténetet írni.

1942-ben látott nyomdafestéket „Az újabb magyar irodalom 1880-1940” című, Harcos Ottó életrajzi és könyvészeti részével kiegészített, közel hatszáz oldalas irodalomtörténete (tizenöt évvel korábban kiadott hasonló tárgyú műve (A modern magyar irodalom) lényeges kibővítéseként és átdolgozásaként), lehetőleg teljességet nyújtó „monografikus keret” önmaga elé állításával, határozott történelem- és irodalomszemlélettel, amely nála „közös, mert az irodalom nem egyéb, mint a történeti tevékenység egyik fajtája, éppoly hatékony cselekvés, mint a politika, a hadviselés, a gazdálkodás és a többi, s ugyanaz a szellem járja át, mint azokat”, ezért a vele való foglalkozás korántsem csupán gyönyörködtető fényűzés, hanem az élet „primér tény”-e, felelősségteljes kötelesség, akárcsak remekeinek olvasása.

Nem mindegy viszont, ki mit tart meg és rostál ki belőle: könyve minden addiginál és azutáninál azért fontosabb, mert iménti alapelvéhez könyörtelenül ragaszkodva mutatja be benne az időmeghatározása szerint 1880-tól 1900-ig ívelő realizmus, az 1900-tól 1920-ig kiteljesedő modernség és az azt követő két évtized népi irányzatát, sokkal árnyaltabban, mint mindmáig mégoly nélkülözhetetlen egyéb irodalomtörténeteink (elsősorban Pintér Jenőé (Magyar Irodalomtörténet. Tudományos rendszerezés, 1931-1941) és Féja Gézáé (Régi magyarság, A felvilágosodástól a sötétedésig, Nagy vállalkozások kora, 1937-1943)), amiért a a költők és írók alkotáslélektanát a korfolyamatokkal egybevetve analizálja, különös tekintettel a Szabó Dezsővel és Németh Lászlóval kibontakozó népi irodalomra.

Műve sajnálatosan hiányzik könyvpiacunkról, tanáraink, diákjaink többségének kezéből, de persze nem véletlenül, hiszen a „Nyugat”-folyóiratra és körére központosító hivatalos irodalomszemlélettel ellentétben részletesen rámutatott, hogy huszadik század eleji képviselőik közül az olyanok, mint Dóczi Lajos, Falk Miksa, Hatvany Lajos, Lukács György, Balázs Béla, Ignotus Hugo, mennyire „idegen lélekbe” burkolták a magyar tárgyat nyelvükkel, hiszen általuk „Budapesten nemcsak utcanyelv alakult ki, hanem egy német-zsidó-magyar öszvérnyelv, zsargon is, amely bekerült az irodalomba: ennek létjogosultságát hirdette Ignotus s megjósolta, hogy belőle fog kifejlődni a klasszikus magyar irodalmi nyelv, amelynek eredetét Szép Ernő szerint egykor majd iskolákban fogják tanítani”.

Bárcsak beteljesülne műve hetven évvel ezelőtti záró soraiban megfogalmazott kívánalma, miszerint az új irodalomnak „fel kell kutatnia a népi nemzettest szellemi és erkölcsi alkatát, etnikai és történeti összetevőit, feltárni a veszélyeket, amelyek fenyegetik, érvényesülését minden eszközzel elősegíteni, s a legmagasabb igényekkel megrajzolt ideálképét célul tárni ki a jövő korok elé”!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info