Talán legadekvátabb jele szellemi-lelki életünk elszürkülésének a vitakultúra hiánya, noha őseink világnézeti vitáikban is tudták, mennyire egyfelé kell tartaniuk családjuk és nemzetük megtartásáért, amelyben különösen is élenjártak költőink, íróink, akik, amint Bartis Ferenc, meggyőződéssel vallották: ‘Nekünk nem mindegy, hányan vagyunk, külön sorokban s mégis együtt, / Élők, holtak, egyfele tartunk szívósan.’
Ennek az ‘egyfele tartás’-nak egyenesen ‘magyar átok’-ként emlegetett hiánya egyfelől Weöres Sándor és Kerényi Károly képletes, gyötrően időszerű beszélgetésére emlékeztet, a tengeren a célállomás felé való eljutásról: az előbbi azt fejtegette, hogy leghelyesebb, ha egy nagy hajó visz a cél felé, míg az utóbbi szerint jobb, ha sok kis, de egyfelé tartó hajó (már csak azért is, mert a nagy hajó ha léket kap, mindenki megsemmisül), másfelől a minderről hasonlóképpen gondolkodó Reményik Sándor versére:
Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh’se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba…!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!
Ehhez az egyfelé tartáshoz, ‘egy láncba’ való összefogáshoz persze a Szent Ágoston-i elv megfogadása elengedhetetlenül szükséges, vagyis az, hogy ‘in necessibus unitas, in non necessibus libertas, in utriusque caritas’, vagyis a ‘fontosakban egység, a kevésbé fontosakban szabadság, mindenekben pedig szeretet’, főleg, ha a haza sorsáról van szó, így például bármennyire is elkeseredett hitvitákat folytatott egymással Pázmány Péter és Bethlen Gábor, amikor nemzeti megmaradásunkról volt szó, kezet fogtak.
Erről volt nevezetes valaha a magyar, különösen az erdélyi, vagyis hogy ha különböző megközelítésekből is, egyet akar, hazája javát mindenben, ami felold minden gyarló emberi szeszélyt, végletek közötti vergődést, amint erről e sorok írójának valahogy mindig Szabó Dezső önéletrajzi vallomásának (Életeim) egy torokszorító jelenete jut eszébe, amelyben beszámol édesapja kolozsvári főjegyző barátjával, Lugossy Istvánnal való gyakori találkozásainak tapasztalatáról, arról, hogy mihelyst vacsora után beszélgetni kezdtek, szokás szerint kölcsönösen szidva ‘a mai világot, a mai erkölcsöket’, Lugossy bácsi egyszer csak Tisza Kálmánt kezdte dicsérni, mondván, most már ő végre rendet rak, mire az őt vendéglátó édesapja céklavörösen kifakadt (‘az én házamban nem lehet ilyent mondani, aki ilyent mond, az nem lehet barátom, az hitvány hazaáruló’), így barátja hasonló indulattal távozott (‘Jóska, ígérem, igyekezni fogok, hogy ne emlékezzem rád!’), ám ez aztán még ki tudja, hányszor ismétlődött meg, hanem azért ‘amikor újból találkoztak, úgy örvendtek egymásnak, mintha semmire nem emlékeznének’, elvégre ‘nem lehetetlen, hogy éppen ezek a viharos összeütközések adták meg barátságuk értékét, kellett a dráma, kellettek az átnyargaló nagy lelki viharok ezeknek a közelmúltban annyi nagy eseményen átkergetett embereknek, habjai egy felrázott kornak: a vihar mintegy belső higiéniája volt lelküknek’.
Csak azt kívánhatjuk, hogy mi is ugyanígy viselkedjünk, megtanulván, hogy őseink világnézeti vitáikban is tudták, mennyire egyfelé kell tartaniuk családjuk és nemzetük megtartásáért, amelyben különösen is élenjártak költőink, íróink, akik, amint Bartis Ferenc, meggyőződéssel vallották: ‘Nekünk nem mindegy, hányan vagyunk, külön sorokban s mégis együtt, / Élők, holtak, egyfele tartunk szívósan.‘
Ifj. Tompó László – Hunhír.info