Minden zsidó ötven kiló poggyászt hozhatott magával a gettóba, mondta a barakktelepi zsidótábor egyik tisztviselője. Mi volt a poggyászukban? Nem élelmiszer, inkább olyan holmik, amelyeknek alig veszik hasznát.
A ‘Gettók enciklopédiája’ hiába hasonlítja haláltáborokhoz a gettókat, így az 1944. november 15-ét követően felállított budapestit, amikor annak mintegy hetvenezer lakója (amint Szekeres József dokumentumkötetében (A pesti gettók 1945. januári megmentése, 1997) és egy judaisztikai monográfiában (A zsidó Budapest, 1995) olvassuk) csodával határos módon menekült meg a haláltól, éspedig a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom képviselői közül Szalai Pálnak köszönhetően (nem is szólva a svéd, svájci és vatikáni menlevelesekről, akik az újlipótvárosi Palatinus-házakban sértetlenül húzták meg magukat), sőt, amint az alábbi forrásokból kiderül, ők maguk elismerték, hogy abszolút emberségesen bántak velük, így magukkal vihették a haláltáboroknak hazudott gettókba bankjegykötegeiket és aranyóráikat is.
Mégis, vádaskodásaiknak se szeri, se száma, így, amint az említett judaisztikai monográfia láttatja, aki nem pusztult el a gettóban vagy netán nem talált onnan egérutat, a Dunába lőtték: a Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea szerzőnégyes állítása szerint például a budapesti mentők esetnaplójában 1944. november 23-án van először bejegyzés arról, hogy ‘az éjszaka folyamán valakit a Duna-parton, a Margit rakpart 6. előtt a vízbe dobtak’. Valakit a vízbe dobtak! De lapozzunk csak tovább! ‘Rémületet váltott ki a gettó lakóiban, hogy december 15-én a Nagymező utcából a Király utcába kanyarodó villamos vágányzatból egy leágazó sínpárt fektettek le a Csányi utcában, egészen a gettó faláig. Mindenki biztosnak vette, hogy a vágányfektetés a deportálást készíti elő.’ Ugyebár Auschwitzig. Ám ezután jön csak a desszert:
‘Híre terjedt, hogy a gettót a nyilasok fel akarják robbantani, és bizonyos épületek
alatt már el is helyezték az ekrazitot. Robbantásra nem került sor, és utóbb
nem találtak aknákat sem. Mégsem lehetetlen, hogy a nyilaskeresztesek a végső
pusztulás előtt még egy tömegmészárlást akartak rendezni, s az utolsó ‘koncentrálás’
is ennek előkészülete volt.’
Szóval se robbantás, se ekrazit, se akna, se tömegmészárlás, csak mindezek ‘híre terjedt’-sége a nyilasok rémségeinek fő bizonyítéka! Csak az nem egészen világos, ha e sok rémségnek csupán ‘híre terjedt’, de bizonyíthatóan nem történt meg, mi is volt az ‘utolsó koncentrálás’? A hazai judaisztika csúcsteljesítményeként értékelt monográfiában hiába olvasunk akárhány ‘tanúvallomást’, ‘esetjelentést’ arról, hogy a nyilasok a Duna-parton tarkólövéssel végeztek velük, továbbá ‘agnoszkálhatatlan’, általuk ‘kidobásra ítélt’ hullákról, vaklövések elől is vízbe ugró gyermekekről, sehol egy épkézláb bizonyíték, egy levéltári forrás.
Ellenben nem lesz minden tanulság nélküli, ha a korabeli sajtóban szemlézünk egy kicsit, érdeklődve, milyenek is voltak közelebbről a haláltábornak nevezett gettók! Itt van mindjárt a ‘Magyar Nemzet’ 1942. november 8-i száma, amelyben ezt olvassuk: ‘Fiala Frigyesnek, a ‘Transkontinent Press’ szlovákiai tudósítójának módjában állott a zsidók számára a keleti területeken kijelölt zsidó települések egész sorát meglátogatni. Az összes zsidók úgy nyilatkoztak, hogy velük abszolút emberségesen bánnak, és ha egyáltalán jogtalanságot észlelnek, úgy ez az, hogy még nincs itt minden európai zsidó. Egy zsidó, akivel beszéltem, végül azt mondta, ha mi régebben kinevettük a nemzetiszocializmust és intézményeit, most mi vagyunk a szerencsés haszonélvezői. Humánusan és igazságosan bánnak velünk és csak az lenne a kívánságom, az egész világ akarja, hogy Németország győzzön.’
Folytassuk az ‘Új Magyarság’ 1944. június 18-i számával: ‘A legszebb zsidóval sem lehet sokáig egy fedél alatt maradni – mondta a győri gettó parancsnoka, Unger Gyula zsidó szülészorvos, aki így folytatta: ‘Győr egész zsidósága itt van a drótkerítésen belül a gettóban. Valamennyinek a mellén sárga csillag. Minden zsidó ötven kiló poggyászt hozhatott magával a gettóba, mondta a barakktelepi zsidótábor egyik tisztviselője. Mi volt a poggyászukban? Nem élelmiszer, inkább olyan holmik, amelyeknek alig veszik hasznát. A győri társaságbeli zsidó nők legtöbbje magával hozta tükrös pipereasztalát és öt-hat csomag bridzs- és römikártyát. Gyermekkocsikban, csecsemők pólyájában, nők diszkrét ruhadarabjaiban bankjegykötegeket és nagy értékű ékszereket, drágaköveket, briliánst, smaragdot, arany karperecet és karkötőórát találtak.’
Ugyanezen tudósításban végül ezt olvassuk: ‘Egy vörös hajú zsidó lányt illeti a pálma. A motozó nő levetkőztette és nem talált nála semmit. Ekkor azonban észrevette, hogy a lány többször a fejéhez kap, és lángvörös haját babrálja. Elővett egy úgynevezett sűrűfésűt, és felszólította, hogy húzza végig a hajában. A fésű fogai között aztán csillogó port fedezett fel a motozó nő, aki nyomban leleplezte a turpisságot. Kiderült, hogy a dúsgazdag győri zsidó ékszerész vörös hajú leánya nem kevesebb, mint fél kiló aranyat reszeltetett porrá s azt a haja közé hintette, mielőtt a gettóba bevonult.’ Ennyit tehát a haláltáboroknak nevezett gettókról és azokról, akiknek alapelvük, hogy ‘calumniare audacter, semper aliquid inheret’, ‘rágalmazz bátran, csak megmarad belőle valami!’
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
