Ha valaki netán azt hinné, hogy a ‘jobbikos-neonyilas irodalmi kánon’-ról huhogók közül a honlapunkon a minap bemutatott Pethő Tibor viszi el a mérhetetlen magyargyűlölet pálmáját, téved: szennyportáljaik egyikéé az elsőbbség, mely Hoffmann Rózsán veri el a port, amiért a készülő új Nemzeti Alaptantervben nevesítve szerepel ‘egy bizonyos Szabó Dezső’, akinek életműve ‘minimum elavult’, így írásai ‘lábjegyzetté váltak’, egyenesen a zsigeri magyargyűlöletéről ismert Zsolt (Steiner) Béla 1945-ös ‘Haladás’-beli publicisztikáira emlékeztetően fröcsögve, végül is mindenkit gyűlölve, aki nem füttyentésükre táncol, úgyhogy nem Szabó Dezsőt, a tananyaggá tételén felháborodókat kellene képletesen likvidálni, aki joggal kérdezte, ‘ha én egy-két zsidót utálok, már antiszemita vagyok?’, megfelelve, hogy ‘a zsidók csinálják az antiszemitizmust, hogy eltereljék különböző felelősségek vállalásáról a figyelmet’.
Richard Attenborough-ra hivatkozva, miszerint ‘én a tökéletesség ostromlásában hiszek és a jövő mindenképp az enyém!’, a múltat végképp eltörölni akarók nevesincs gyűlöletprófétái nem tudnak beletörődni, hogy ‘a készülő (és minden bizonnyal hatályba is lépő) új Nemzeti Alaptantervben (NAT) nevesítve szerepel ‘egy bizonyos Szabó Dezső’, hiszen ‘sokaknak ez a név semmit sem mond: írói életműve ‘minimum elavult’, a XX. század elejétől a negyvenes évekig tartó pályája során született írásai mára lábjegyzetté váltak’, majd szóról szóra így folytatják: ‘De akkor mégis miért ‘kodifikálják’ Hoffmannék őt? Mit tud ez a fickó? A válasz egyszerű: Szabó Dezső volt a magyar fajiság és antiszemitizmus leginkább magával ragadó, e gondolatokat igen hatásosan előadó-feldolgozó és a köztudatba átvinni képes ‘apostola”.
‘Az elsodort falu’ írója ideálja, folytatják, ‘a bezárkózó-kirekesztő totalitárius állam’ volt, aki ugyan ‘elutasította a német nácizmust, majd élete végén a magyarországi nyilas terrort is, ám magát a fajvédő magyar fasiszta ideológiát nem’, amiért regénye ‘nyílt antiszemita uszítás’, hiszen (ismét szó szerint idézünk!), ‘eszmei téren ő áll az egész elcseszett ‘magyar különutasság’ kapujában, ő mutatta az irányt, adta a muníciót az egész magyar antikapitalista és fajvédő ‘spektrumnak’, ő plántálta bele annyi fejbe itt azt, hogy van ‘független magyar út’ és hogy az valóban járható is, feltéve, hogy megszabadulunk az ‘idegen elemektől’, pedig hát lófaszt [sic! – Ifj. T. L.] van ‘külön magyar út’, ezt csak azok hirdetik, akik meg akarják úszni azt, hogy másokkal kelljen nyílt versenyben megmérkőzniük, csakhogy a történelem díjakat mindig csak a versengők kötött szokott osztogatni’.
A ‘Haladás’-t, vagy ikertestvérét, a ‘Szabad Nép’-et megidéző szöveg (amely szerint ‘Szabó és holdudvara adta szellemi közeg van Hoffmann és társai fejében is, amely már annyira, de annyira leszerepelt’) nyílt hadüzenet jellege vitathatatlan: mindenkit gyűlölnek, aki nem füttyentésükre táncol, ezért aligha lesz hiábavaló, ha idézzük magát ‘Az elsodort falu’-t, amelynek egyik jelenetében, Farkas Miklós (Ady Endre) és Gyöngyi Oszkár (Györgyi Oszkár) beszélgetnek: Farkas Miklós kezdi a beszélgetést az alábbi kérdéssel:
‘ – Hát te is azt hiszed, hogy antiszemita vagyok? Te is, te is antiszemita értetted a regényemet? Te is, aki olyan intelligens vagy, akinek olyan széles emberi kultúrája van?
– Nem, nem, Miklós – mondta könyörögve a fiatalember. – Te nem is lehetsz antiszemita, te, aki minden embernek hangja vagy. Te csak az igazságot írtad meg. De vannak gyilkos igazságok, melyek ölnek hatod- és hetedíziglen. Vannak igazságok, melyek oly erővel izzanak át az elfogult lelkekbe, hogy már igazságtalansággá lesznek. Az én fajom annyit szenvedett. Én félek, Miklós, ez a félelem velem született, bennem még összeborzonganak a megkergetett ősök. Nem magamért, én már akár elpusztulhatnék, de szegény fajomért.
– És az én fajom? Én nem félhetek a fajomért!? Az én fajom nem szenvedett eleget?! A háború folyamán elvetődtem Magyarország minden pontjára. Voltam a frontokon, a front mögött, falun és városban. Láttam mindenféle embert, mindenféle viszonyokat. Voltam nyáron a fürdőkben, a Tátrában, a Balatonon, mindenütt, ahol egészséget isznak és örömet élnek. Kik voltak ott? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a színházakba, a mulatóhelyekre, mindenüvé, ahol élvezetet zabálnak. Kik élveznek? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a városokba, kiket emelt fel a sárból a háború, kiknek csordult teljes dézsával a háború emlője? Kik lettek az élet urai? Zsidók, zsidók, zsidók.Nézd meg, hova ömlik a föld, kik veszik meg a fejős birtokokat, kik lesznek gazdái az elbitangolt udvarháznak, kiké lesz a szőlő bora, a kalász magva, kik állják körül a föld csecseit? Zsidók, zsidók, zsidók. Menj a bankokba, ahol uralkodik a pénz, a szerkesztőségekbe, ahol uralkodik a betű, az üzletekbe, ahol összetorlik a másoktól végzett munka, a központokba, kirendeltségekbe, a trénhez, a gazdasági vállalatokhoz, mindenüvé, ahol biztos az élet és könnyű a haszon. Kiknek folyik pénzt az egész megbomlott élet? Zsidóknak, zsidóknak, zsidóknak.
És hol van az én fajom, az én megrablott, kihasznált fajom? Menj Tirolba, Palesztinába, Flandriába, mindenüvé, ahol hősies gyermekkedvvel kell meghalni. Kik halnak ott az első sorban? Magyarok, magyarok, magyarok. Menj a kis hivatalokba, ahol becsülettel kell éhen halni, postára, vasútra, iskolába, törvényszékre és ezer más helyre, ahol buta becsületesen, vacogó foggal kell megállni a végsőig a sarat. Kik nyomorognak hatszoros munkával, kik fáznak, kik döglenek napról napra éhen? Magyarok, magyarok, magyarok.Magyarország most egy mesebeli óriási koca, millió éhes szájjal, millió csorduló emlővel. A szájak magyar csontot, magyar húst, magyar velőt, magyar szívet rágnak, magyar verejtéket isznak, az emléket ti markoljátok, ti szívjátok, ti bitang grófi rablók. Hát az én fajom nem szenvedett a múltban? Igen, a tietek is szenvedett, de most részeg kedvvel fizet a jelen. Mi a fizetése az én fajomnak? És ezt nem szabad kiüvölteni? Oláh, szerb, tót, zsidó beleordíthatja faji jogait a történelembe, ha mi megmukkanunk, az barbár sovinizmus, elfogultság, antiszemitizmus? És te, te sem akarod ezt látni és érteni?’
Gyöngyi Oszkár válasza önmagáért beszél: szerinte minden hiba, bűn ellenére, amit a zsidóság a múltban elkövetett és amit ma elkövet, joggal kéri jussát: ‘Mi voltunk a lendülő erő az új Magyarország felépülésében, hisz a ti fajotokban rejlő mély kincseknek is mi vagyunk a bányászai s kikiáltói a világ piacán. Igaz, miénk a megnyert élet, de miénk volt a kockáztatás merészsége, a kezdés szent nyugtalansága. Minden fajnak kell a kritika, de éppen most kutatni rá ezekre, mikor szörnyű, éhes tömegek lesnek új meg új gyűlöletre. Néha éjszakánként hulló holttesteket látok és hallom a pogrom vad ordítását. Ezt te sem akarhatod. Ezért kérlek.’
Farkas Miklós ‘megáradt indulattal’ fakadt ki: ‘Pogrom, pogrom! Ezzel a szóval köttök ti le minden kritikát.A pogrom a vér őrülete, a vadállat részeg felriadása, a pogrom nem intéz el, nem ad igazságot, csak jogot és erőt újabb imperiumhoz. Ha pogrom volna, én dobnám legelőször magamat elébe s az én széttépett testemtől volna először véres a kezük. De van egy másik pogrom, egy szörnyebb, mert tartós, egyetemes és nem jajgatja fel a megtorló szánalmat. És ez alatt vonaglik, pusztul, vágódik el a magyar faj. Az a csendes kiválasztás s fajotok rettentő szolidaritása, mely minden szenvedéshez, vérhez, gyötrelemhez, nyomorhoz magyart juttat, minden lélegzethez, élvezethez, pénzhez, hatalomhoz titeket rohantat. Itt van az én pályám. Hiába volt zsenim, faj-megváltó, becsületes, nagy akaratom, széles emberi ölelésem, csak ti általatok lehettem, mert ti vagytok az üzlet, a megnyert verseny, a demokrácia. Ahogy megszűntem lobogótok lenni, az első kritikánál elhulltam, kiestem, meghaltam s most önmagam virrasztó hulla vagyok.
Az a szörnyű pogrom, mikor ti oly sajátságokkal, olyan morállal, olyan eszközökkel, olyan szolidaritással rohantok a versenybe, amiktől elhúz, melyeket halálos lehetetlenné tesz ezer éves európai emberségünk, őskeresztény vérünk. És míg hibáinkban zsákmányaitok vagyunk, elhullunk a versenyben azáltal, ami bennünk jó és tiszta emberi. Én látom fajom roppant vonaglását, a bitorolt életet, a lencsén elcsalt örökséget, minden fajú kihasználók rettentő karmait, a vad parazita dzsungelt, mely ráhemzseg a balek magyarra, és ne szólhassak, ne jajgathasson ki belőlem az emberi felindulás egy elpusztult, kirabolt, megcsalt, nagyszerű fajért, mert Gyöngyi Oszkár ötezer koronát ad nekem s ezzel megvette testem, lelkem, minden napom és életem elrendeltetését. Te vagy az egyetlen, Oszkár, aki a nehéz napokban adó kézzel fordultál felém, de vidd a pénzed.’
Gyöngyi Oszkár erre ‘felfakadó sírás’-sal azt felelte, hogy tisztában van népe hibáival, bűneivel, gyűlöli ‘szerencséjük szemérmetlenségét’, ‘pénz-moráljuk’-at, mégis arra kéri, ha joga is van, hogy reájuk kiáltson a ‘élrevezető utaknál’, ne ostorozza őket , mondván, egyesek (sőt akár sokak) hibáiért, bűneiért mégsem lehet az egész közösséget megróni.
Regénye mellett végül egy vele Réti Sándor által készült riportból idézünk, a ‘Pesti Posta’ című lap 1937. november 3-i számából, amelyben a riporter kérdésére, mégis mit gondol az antiszemitizmusról, így felelt: ‘Az antiszemitizmus: csalás. Megalománia. Százötven millió szemita van, ezekből csak tizenötmillió zsidó. Ha én egy-két zsidót utálok, már antiszemita vagyok? A zsidók csinálják az antiszemitizmust, hogy eltereljék különböző felelősségek vállalásáról a figyelmet.’ Nem Szabó Dezsőt, a tananyaggá tételén felháborodókat kellene képletesen likvidálni, akik mindenkit gyűlölnek, aki nem füttyentésükre táncol.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info