Gyakori kifogás, hogy a tizenkilencedik század második felének magyar irodalmával jóval többet foglalkoznak az irányzatainak világnézeti-esztétikai hátterét értelmezni hivatottak, mint bármely más korral: anélkül, hogy erről most vitát nyitnánk, annyi bizonyos, hogy ha zömüknek az e korral foglalkozó műveit forgatjuk, azt találjuk, keveset foglalkoznak az asszimilációs kísérletek kudarcával, vagyis azzal, hogy a mát oly meghatározó ízlésdiktatúra, a kozmopolitizmus, a világpolgárság eredendően helyesen is értelmezhető eszméjét hogyan sajátították ki mindazok, akik nemhogy szellemiségünket, nyelvünket sem ismerték, így, amint Ady Endre írta, képtelenség tőlük azt várni, hogy magyar nyelvre tanítsanak bennünket.
Addig persze, amíg Arany János 1877-ben arról írt „Kozmopolita költészet” című versében, hogy neki áldott az őt „magyarrá ringató” bölcső, amiért is „puszta elvont ideállal” nem is nyúlna pennához, és erre Reviczky Gyula azt válaszolta, hogy bár szent, drága kincs a „nemzeti” ének, „de a legszebb dal örökké általános, emberi”, még messze nem volt akkora ízlésdiktatúra, mint ma, hiszen elismerték, az általános, örök erkölcsi igazságok valóban nemzetek felettiek (így tehát helyesen is értelmezhető a világpolgárság, a kozmopolitizmus), ám eltorzítva már az 1870-es évektől megindult hódító útjára, olyannyira, hogy amint Kokas Endre irodalomtörténész írja (Az 1880-as évek irodalmi élete, 1930), a kritikátlan közönség már akkor „zsákmánya lett a haszonleső, lelketlen, üzérkedő vállalatoknak: majdnem naponként keletkeztek vállalatok, melyek szinte gyárilag termelik a szépirodalmi műveket, sok úgynevezett szépirodalmi hetilap, regényújság és füzetes vállalat keletkezik s ezeket az üzérkedő szellem selejtes, ízlést és erkölcsöt mételyező idegen művek gyarló fordításával tölti meg és ezeknek egész áradatát zúdítja olcsó áron a közönségre”.
Mindennek legfőbb okozóiról Farkas Gyula irodalomtörténész nem véletlenül jegyezte meg (Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914 (1938)), hogy „olyan ez a magyarországi zsidóság a tizenkilencedik században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé, a tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul”, majd ugyanezen tárgyban kortárs kollégája, Várkonyi Nándor (Az újabb magyar irodalom 1880-1940 (1942)), miszerint képviselőik közül a huszadik század elején Dóczi Lajos, Falk Miksa, Hatvany Lajos, Lukács György, Balázs Béla, Ignotus Hugo „idegen lélekbe burkolják a magyar tárgyat” nyelvükkel, hiszen általuk „Budapesten nemcsak utcanyelv alakult ki, hanem egy német-zsidó-magyar öszvérnyelv, zsargon is, amely bekerült az irodalomba: ennek létjogosultságát hirdette Ignotus s megjósolta, hogy belőle fog kifejlődni a klasszikus magyar irodalmi nyelv, amelynek eredetét Szép Ernő szerint egykor majd iskolákban fogják tanítani”.
E nyelv fémjelzésére Bárczi Géza nyelvész tanulmánya (A „pesti nyelv”, 1932) és egy judaisztikai monográfia (Frojimovics Kinga, Komoróczy Géza, Pusztai Viktória, Strbik Andrea: A zsidó Budapest, 1995) alapján álljanak itt oly gyakran idézett (mellesleg egykor Szerb Antal által is határozottan megvetett!) szókészletéből az alábbiak: ajvé (ajaj), balhé (botrány), barchesz/barhesz (fonott kalács), behemót (hatalmas), bóvli/bóvel (értéktelen), brahi (vicc, tréfa, ugratás), cefet, cefetül érzi magát (rossz, rosszul van), dafke (csakazértis), éceszgéber (ötletadó), elpaterol (megszabadul valakitől/valamitől), gajdol (zajong), handlé (házaló, ószeres), hapsi (szabad) férfi, haver/háver (barát), herót (félelem, gond), hirig (verekedés), jatt (kézfogás, megvesztegetés), kajak (erő), kibic (megfigyelő), lébecol (könnyelműen él), lejm (lopás), majré (félelem), mázli (szerencse), melák (hatalmas), meló (munka), mószerol (beárul, följelent), rahedli (rakás, kupac), rebach (nyereség), smucig (fösvény, zsugori), smúz (fecsegés), sóher (fukar), srác (kisfiú), stika (titok), stikli (csel), szajré (holmi), tarhál (pénzt kéreget), topis (rongyos), tróger (hitvány alak).
Műveiket olvasva ezért, amint Ady Endre írta 1914-ben, képtelenség tőlük (legalábbis zömüktől) azt várni, hogy „magyar nyelvre tanítsanak bennünket”, amelyről pedig költőjük, Füst Milán, posztmodern utódait alighanem alaposan megszégyenítve 1930-ban így vallott:
Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog. Mert néked is
van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv
a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe,
melyből származott
E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával
ellepték világodat,
Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek
ették virágaid, – majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, – oly termés volt ez e térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…
De légy türelmes, – szólok hozzád, – vedd a Libanon
Ős cédrusát, e háromezeréves szüzet, – rá hivatkozom, mert
onnan vándoroltam egykor erre
Tekintsd őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik, nagy évezredben
Kibonthatja a gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld szavam!
Én prófétáktól származom.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info