Bolsevizmus ellen harcoló főpap eleink sorából többnyire kizárólag Mindszenty Józsefről és Apor Vilmosról tud a közvélemény, Uzdóczy Zadravecz Istvánról viszont nem vagy alig, pedig ebben való következetes helytállása feltétlenül megérdemli a Reá való megemlékezést, amelynek jegyében a Pax Hungarica Mozgalom szervezésében hírportálunk főmunkatársa, ifj. Tompó László irodalomtörténész tartott erről előadást 2012. április 22-én, rámutatva életműve legfőbb tanulságára, arra, miként kell egy főpásztornak mindvégig helytállnia az Isten- és hazatagadókkal szemben.
A kortársai által csak ‘szegedi Kapisztrán’-ként emlegett Uzdóczy-Zadravecz István ferences püspök életpályáját 1945 óta hallgatás vagy becsmérlés övezi, pedig ha valaki fellapozza beszédeit tartalmazó életrajzát (Nagymihály Sándor: P. Zadravecz püspök, a szegedi Kapisztrán,1942) és 1918-as, 1919-es tevékenységét részletesen ismertető ‘Páter István a mi Kapisztránunk a forradalmi évben’ címmel 1920-ban megjelent összefoglalást, akkor alighanem igazat ad az utóbbi előszava írójának, Szilassy Césarnak: ‘A mai Magyarország, nem, a mai egész keresztény és kulturált világ Kapisztrán Jánosa ő. ‘
1884. július 26-án született a Zala vármegyei Csáktornyán. Elemi és középiskoláit Dunaföldváron és Baján végezte, majd 1898-ban lépett a ferences rendbe. Filozófiát Zágrábban, teológiát Rómában tanult, ahol dogmatikából és retorikából doktorált. 1907-ben Rómában a Lateráni Bazilikában szentelték pappá. Hazatérve Gyöngyösön és Baján lett teológiai tanár, 1914-től a szegedi ferences rendház házfőnöke 1920-ig. XV. Benedek pápa 1920. március 23-án Domitianopolitan-i címzetes püspökké, valamint a Magyar Nemzeti Hadsereg Apostoli Helynökévé nevezte ki, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó pedig május 7-én megbízta a Magyar Nemzeti Hadsereg lelkészetének vezetésével.
Az 1915-től a szegedi ferences zárda rendfőnökeként és az alsóvárosi Mátyás Templom plébánosaként ismert Zadravecz már 1918. október 31-én, az ‘őszirózsás’ forradalom kitörésekor az Alsóvárosi Templomban prófétai éleslátással ismerte fel, hogy a forradalom programja a vallás, a papság, az Egyház, maga a hit üldözéshez fog vezetni, ezért magával ragadó beszédeiben egyre határozottabban mutatott rá a korábban már Prohászka Ottokár és Bangha Béla által lemeztelenített marxizmus és szociáldemokrácia tarthatatlanságára, arra, hogy a ‘szabadság, testvériség, szakszervezet, köztársaság, internacionalizmus’ jelszavát hangoztató ‘nemzetközi csuhás kizsákmányolók’, ‘papírruhát’ szállító hadimilliomosok örökké csak a ‘csuhát’ szidják, de a ‘nemzetközi kaftánt, a pajeszt’ nem bántják.
Tudva aztán, hogy az ipari munkásságot mennyire megfertőzték a marxista, pacifizmust és közelgő szociális jólétet ígérő, köreikben tömegesen terjesztett röplapok, külön kitért az internacionalizmusra, rámutatva, vannak nemzetek feletti általános (például matematikai, filozófiai vagy természettudományos) igazságok, de vannak nemzeti érdekek, melyek nem lehetnek ‘mindenkié’, ezért, ragaszkodva hazánk területi épségének védelméhez, 1919. május 7-én hangsúlyozta, hogy ‘mi Magyarországon nacionál-szocialisták, nemzeti szocialisták akarunk lenni’, továbbá, hogy mindörökre el kell tűnnie a pártoskodásnak, helyette összetartásra van szükségünk, hiszen ‘nincs csúnyább, mint a széthúzás, ez a magyar átok: tartozzon hát valaki bármely pártba, de minden párt keretén belül magyar legyen!’.
Noha a 133 nap alatt Szegeden őt is letartóztatták, amiért ‘feltüzelte’ híveit, de mivel hamar rájöttek, hogy ezzel csak növelik népszerűségét, rövidesen szabadlábra helyezték, miközben a városban szerveződő ellenforradalmi kormány tagjai azzal keresték meg, hogy vele ‘munkaszövetségre’ lépjenek: így tartott prédikációiban nem győzte elégszer elmondani, hogy a magyar ‘soha nagy, életre való nem lesz, ha nem lesz lakóiban a magyar érzelem, az önérzet, mert ezzel, ha egyenlőre bele is nyugszunk a siralmas földarabolásba, ha nem is mi, hát unokáink vissza fogják szerezni az egész országot, de a ma magyarjának a lelke bizony kevés reménnyel kecsegtet: az a magyar, ki a világ népei, nemzetei közt a leginkább nemzeti érzületű nép volt, az a legközelebbi múltban mintha elvesztette volna nemzeti önérzetét’.
Végül, de nem utolsósorban arra is kitért, hogy a megszállók vezetőségében ‘a legnagyobb részt zsidók voltak’, kifejtve: ‘Két résre kell osztani a zsidókat: egyik részen áll a magyar zsidó, a másik részen a bevándorlott zsidó. A magyar zsidó az, ki velünk együtt nőtt fel, kiben éppúgy él a magyar Haza szeretete, mint él a nyakas kálvinistában. A másik részen állnak a bevándorolt zsidók, ezek nem a magyar földből nőttek ki’, akiknek csak ‘üzlet minden: ők voltak, kik a legutóbbi időben ki akarták szorítani lelkünkből a magyar érzületet is, ők mondták, mert féltek a leszámolástól, hogy nem akarunk sem sereget, sem katonát látni, ők lovaltak föl bennünket nem a Haza megmentésére, hanem egymás ellen való torzsalkodásra, ők adtak vörös fegyvert a kezünkbe, ők dugták be megélhetésünk összes forrásait!’
Ekkori beszédeiben (amelyeket részletesebben rovatunkban korábban egybefoglaltunk (A mi Kapisztránunk, Zadravecz István, milliókat felrázó szimbólumember volt)) mind gyakrabban tett hitet hazánk területi épsége mellett (ennek érdekében 1919. július 6-án levelet írva XV. Benedek pápának, kérve, ne gondolja, hogy a bolsevizmus és az internacionalizmus ‘magyar termék’), de nem riadt vissza attól sem, hogy a Szamuelly-pribékek áldozataiért ‘isteni bosszút’ kérjen, így 1919. július 3-án a szegedi Rókus Templomban tartott rekviemen elhangzott beszédében így fohászkodott: ‘Hozzád fordulok, magyarok nagy Istene és kérek Tőled valamit! Bosszuld meg szentjeidnek, a parasztok, anyák, gyermekek, papok, katonák vérét! Bosszuld meg, verd meg őket a hontalanság, a hazátlanság minden keservével!’
Népszerűségének csúcsán, 1920. augusztus 24-én a szegedi ferences templomban szentelte püspökké Csernoch János bíboros, esztergomi hercegprímás, hitvallóra valló jelmondatával (Pro Regno Mariano, Mária Országáért) minden alkalmat megragadva a katonahősök emlékének őrzésére, a védőszentek, közöttük Kapisztrán Szent János kultuszának növelésére, tábori kápolnák építésére, katonák számára énekes könyvek nyomtatására, a laktanyákba jó könyvek eljuttatására, a legénység részére bevezetve a szobánkénti hitoktatást és hitvédelmi előadások megtartását: jóformán nem is volt az országban olyan szoboravatás, emléktábla- vagy zászlószentelés, amelyre meg ne hívták volna, ahol ne hirdette volna, hogy saját lelki-szellemi erőink megerősödésével igenis leoldhatjuk magunkról Trianon bilincseit.
Az apostoli tábori helynökségről 1926. június 13-án kelt levelében lemondott, amelyet a pápa és Magyarország kormányzója is elfogadott, ezt követően elsősorban missziós útjainak, egyházi s nemzeti rendezvényeken való beszédeknek és írásnak (így például a Bangha Béla szerkesztette ‘Katolikus Lexikon’-ban való szereplésnek) szentelve energiáit. 1944-ben az esztergomi érsek, Serédi Jusztinián kérésére részt vett felsőházi tagként Szálasi Ferenc eskütételén, majd a hűvösvölgyi ferences kolostorba vonult vissza, ahol minden üldözöttön segített. 1945-ben letartóztatták, uszító beszédek, háborús és népellenes bűntett vádjával kétévi szabadságvesztésre ítélték: meghurcolásáról igen részletesen számolt be Schneider Vencel atya (Kálmán Peregrin: ‘Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet”, 2000):
‘A fegyőrök a régebbi bűnösök és különösen műveletlen, durva, szadista férfiak közül kerültek ki. Őt, mint püspököt, állandóan gúnyszavakkal illették. Ő ezekre a durvaságokra csak úgy felelt, mint Jézus: ‘Mondja barátom, mit vétettem magának?’ Levitték a pincébe, ahol teljesen levetkőztették, megmotozták, majd azon gúnyolódtak, milyen egy püspök meztelenül. Az őt kihallgató GPU (Szovjet Oroszországban az Egyesített Állami Politikai Igazgatóság) vezetője miután semmit nem tudott belőle kivenni, egy teljesen sötét, pár méter hosszú és talán két méter széles, sáros, bokáig érő vízzel elárasztott pincehelyiségbe zárta, ahol huszonkét napon át nem látott világosságot: állva töltötte a nappalokat és éjszakákat, mert a patkányokkal teli vizes sárba nem mert lefeküdni‘.
Kiengedése után 1947-ben átadták újra a magyar hatóságoknak, majd a toloncházba vitték néhány napra, ahol ‘éjjel úgy hullottak rá a poloskák, mint a hangyák’. Hamarosan meglátta, miként bánnak rendőrtiszti ruhába öltözött nők a rabokkal: az egyikük egy tiszt feleségét ‘levetkőztette, hasára ugrott e kiáltással: ‘Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!’ Mikor az abortusz megtörtént, az asszonnyal felnyalatta.’ Egy rendőr pedig egy tizenhárom éves kislány alsótestébe fadarabott dugott és elvérzett, mire ‘a többi rendőr röhögött, hogy egy burzsoá fajzattal kevesebb’. A politikai rabokat előszeretettel ütötték-verték gumibotokkal, akiknek így fejük az ismeretlenségig megdagadt vagy nemzőképtelenné váltak, amint erről különösen Málnási Ödön történész emlékirata (Magyar Mártyrok, 1958) tanúskodik.
Szabadlábra helyezése után megtiltották neki a nyilvános szerepléseket és kitiltották Budapest területéről, így a ferences rend máriagyűdi rendházában, majd Budapesten, később a kitelepítés miatt Homgrod és Alsóvadász községekben s a pilisszentlászlói , a szomori, végül a zsámbéki plébánián élt. 1955-től Zsámbékon a plébánián kapott helyet, miközben titokban pappá szentelt politikai okokból eltávolított szeminaristákat, közel kétszázat, köztük Leszkovszky Pált és Tudós-Takács Jánost (akik mindketten a tomista bölcselet legkiválóbb ismerői lettek), valamint Adriányi Gábor egyháztörténészt. Saját kálváriájáról való feljegyzéseit zsámbéki száműzetésében 1962-ben egy házkutatás alkalmával elkobozták tőle, viszont Schneider atya visszaemlékezéseiből mégis sokat megtudunk lelkületéről.
Kiderül belőlük nemcsak az, hogy mennyire hősiesen viselte a reá mért keresztet, hanem az is, hogy két világháború közötti nemzeti-keresztény értelmiségünk vele együtt raboskodó képviselőire is példásan hatott, így Méhely Lajos biológusprofesszor az ő hatására buzgóbban imádkozott és elítélte a darwinizmust, a halálra (majd életfogytiglanra) ítélt Antal István néhai igazságügy-, illetve vallás- és közoktatásügyi miniszterben is ő tartotta a lelket, illetve vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály újságíró-sajtófőnök nem utolsósorban éppen az ő szavainak és állhatatosságának hatására lett reformátusból római katolikussá kivégzése előtt.
A ‘szegedi Kapisztrán’ 1965. november 13-án halt meg Zsámbékon: utolsó kívánsága az volt, hogy Esztergomban, a ferencesek kriptájában helyezzék el hamvait, azonban békepap püspöktársai nem vállalták a temetésen való részvételt, így Szabó Imre püspök, az alsó-krisztinavárosi templom plébánosa vállalta el a temetést, amelynek napjára Schwarz-Eggenhoffer Artúr, Mindszenty bíboros száműzetésében az Esztergomi Főegyházmegye apostoli kormányzója, ismerve a hazai viszonyokat, így tudva, hogy a békepapok- és püspökök nem mernek vagy nem is akarnak megjelenni rajta, egyházmegyei papi gyűlést hívott össze Esztergomba, összes egyházmegyés papját levezényelve a ferencesek templomába.
Sírja így Esztergomban a Ferences Templom és Rendház kriptájában van, lelke pedig hitünk szerint Teremtőjénél, ahonnan közbenjár érettünk, örök példát mutatva arra, hogy így kell egy főpásztornak mindvégig helytállnia az Isten- és hazatagadókkal szemben, hiszen, amint Schneider atya is írta, ‘az isteni Gondviselés az emberiség útját mindenkor csodálatos módon irányította: a magyarság ezeréves küzdelmes történelme fényes tanúbizonyság, az időnek és kornak megfelelő vezető egyéniségekről nem emberek, hanem a népek és nemzetek irányítója, a Mindenható, a jóságos Isten gondoskodott: ilyen kimagasló egyéniség volt Páter Uzdóczy-Zadravecz István’.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info