Aligha véletlen, hogy a vén kontinensünknek döntően a francia felvilágosodás óta felgyorsult mentális megromlása által kiváltott csömör szülte legújabb korunkban a régi klasszikus művészeti formák mégoly eklektikus megjelenítését, mindenekelőtt a gótikáét, amiért az a transzcendens és immanens, az ég és föld, a lélek és test földi létünkben egymást szükségszerűen kiegészítő mivoltát hirdette, így, tiszteljünk bármennyire is más emberiségformáló kortörekvéseket, korántsem túlzás, hogy közülük bizony a gótikának köszönhetőek mindmáig a legnagyobb szellemi teljesítmények minden téren.
Közülük persze mindmáig a bordázott boltozat, a csúcsívek és a külső támasztópillérek egyesítésével megalkotott gótikus dómok, valamint a szárnyas oltárok váltják ki a legnagyobb csodálatot, azonban még ezeknél is nagyobb teljesítménye eredendő szintézisteremtő szellemisége volt, amely a „veritas”, az „igazság” fogalmát tartotta mindenek fölöttinek, így elsősorban nem a mennyiség, a kvantitás, hanem a minőség, a kvalitás felé fordult, amelynek jegyében Aquinói Szent Tamás a hit köveiből megépítette a teológia égbenyúló gótikus katedrálisát, így először is tisztázta létünk alapfogalmait, kiváltképpen a hit és tudomány, ember és Isten, természet és kegyelem viszonyát (mindenekelőtt arra rámutatva, hogy mennyire nincs ellentmondás az első kettő között), másodszor örök időkre meghatározta a teológia és a filozófia kapcsolatát (eszerint „philosophia est ancylla theologiae”, „a filozófia a teológia szolgálóleánya”), harmadszor az addigi hit- és bölcseletbeli ismereteket az igazság serpenyőjére téve létrehozta a hit szintézisét, negyedszer, vaslogikájával megmutatta a helyes érvelést, vagyis hogy a kérdések tárgyalásakor a mellette és ellene lévő valamennyi érvből miként lehet biztos választ jelentő következtetéseket (konklúziókat) levonni.
A hit és ész, a lélek és test viszonyának ontológiai tisztázása tette ugyanis lehetővé végső soron e szellemiség művészi megjelenítését, az égbenyúló csúcsívek által a lélek Istenhez való felemelkedésének minden korábbi és későbbi stílusirányzatnál adekvátabb kifejezését, a diszharmóniátlanság képviselését, amelynek különösen is megrendítő momentumai a kor templomainak, székesegyházainak (nálunk főleg Erdélyben és Kárpátalján megcsodálható) szárnyas oltárai, azok az oltárasztal fölött mozgatható vagy mozdulatlan szárnyakon harminc centimétertől három méterig terjedő magasságú, szekrényből, szárnyakból és szekrény alatt elhelyezett állványból (predella) álló festmények vagy fa domborművek, amelyek a korántsem „sötét” középkor transzcendenciájának máig egyedülálló kifejeződései.
Méltán rendült meg tehát ezeket látva például Prohászka Ottokár (Egy eszme, egy férfiú (1895)): „A nagy eszmék átértése, a nagy gondolatok átérzése, ez teremti a művészetet s ez biztosítja jó irányát. A gótika a mély kereszténységnek kifejezése, ez tagadni nem lehet. Talán hozzájárult századunkban a keresztény szellem fölébresztéséhez, de tény, hogy miután Németországban a Rajna-vidék nemes gót templomai közt a keresztény önérzet fölébredt, rögtön fölismerték, hogy ez a művészet csak azért lett századokon át feledve, mert az eszméket szellemi eltévelyedés elvesztette: mihelyt az eszmék megint a lelkekben kigyúltak, elevenedni kezdtek a gót dómok befejezetlen torzói, a félbeszakadt vonalak tovább húzódtak, az eltört ágak újra hajtottak s kihajtottak egész a keresztrózsáig.”
Ez az, amit korunk annyira sajnálatosan elvesztett, ugyanis, amint Arthur E. Imhof svájci történész-demográfus írta (Die verlorenen Welten: Alltagsbewältigung durch unsere Vorfahren gund weshalb wir uns heute so schwer damit tun (Elveszített világok: hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen), 1986), „a mi világunknak van egyszer mikroszkópja és műholdja, atomokból, génekből, sejtekből épül fel, kívülről belátható és ellenőrizhető, és most már teljes mértékben megsemmisíthető: nekünk a tudás katedrálisa jutott a hozzá tartozó könyvtornyokkal a hit katedrálisa és jelt adó harangtornyok helyett”, amikor is „százféleképpen tekintünk szét a világban, mégsem a világot látjuk”, szemben a gótika teológusaival, filozófusaival és építészeivel.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
