Keserű igazság, hogy a külföld többnyire vagy nem, vagy rosszul ismer bennünket, pedig valaha nem is volt olyan ritka, hogy elismeréssel illették országunkat, népünket, művelődésünket, olyannyira, hogy egy pápa (II. Piusz) III. Frigyes császárhoz írt levelében egyenesen a kereszténység és a nyugati civilizáció védőjeként, Victor Hugo pedig a hősök nemzeteként értékelte: tallózzunk ezúttal rólunk alkotott, köteteket megtöltő elismerő vallomásaikból!
Dante Alighieri az Árpád-házi királyok utáni trónöröklési harcok által sújtott hazánknak így üzent:’Ó, boldog Magyarország, ne engedd tovább gyötreni magad!’, aztán Jean Lemaire de Belges francia költő írta le először (1511-ben), hogy hazánk a kereszténység védőbástyája, Baron de Montesquieau szerint híresek vagyunk szabadságszeretetünkről, nemes, nagylelkű jellemünkről, bátorságunkról, Jules Michelet pedig megkérdezte, vajon ‘mikor fogjuk adósságunkat az áldott magyar nemzet iránt leróni, amiért a Nyugatot megmentette?’: ugyanígy nyilatkozott Eduard Sayous, Elisée Reclus, Ferdinand Lesseps, Otto Eduard Leopold von Bismarck, Theodore Rooosevelt, továbbá Henrik Ibsen és Victor Hugo.
Henrik Ibsen büszke tartásunkért lelkesedett:
Ó, ha késő nemzedékek támadnak s ledől az oszlop,
Trónok inganak, zuhannak zsarnokok, silány poroszlók,
A magyar név büszke név lesz és a hadba indulónak
A vitéz, merész seregnek úgy zeng, mint győzelmi szózat.
Victor Hugo hősiességünket magasztalta:
‘Magyarország a hősök nemzete: Németország az erényt, Franciaország a szabadságot, Olaszország a dicsőséget képviseli a nemzetek sorában, Magyarország pedig a hősiesség megtestesülése. Nem halt meg, ki fog törni sírjából, ahová az önkény temette. Amíg megvan benne az erény, a hősiesség, a dicsőség és szabadságvágy, mindenképpen élni fog.’
Köteteket tölthetnénk meg hasonló vallomásokkal, eddigi ilyen összefoglalásaink közül ezúttal háromra hívjuk fel továbbérdeklődő antikvárium- és könyvtárlátogató olvasóink figyelmét, Baránszky-Jób Lászlóéra (A magyar öntudat kistükre, 1943), Orbók Attiláéra (Így beszélj hazádról!, 1938) és nem utolsósorban a Kosztolányi Dezső szerkesztette irredenta antológiára (Vérző Magyarország, 1921), bizonyítandó, valaha nem is volt olyan ritka a külföldi elismerés, az, hogy Magyarország a hősök nemzete.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
