Nem volna szabad, hogy gúnyszó legyen a gyökér, a paraszt: noha a köznyelv mégis mindkettőt annak tartja, régente mindegyik a morális és intellektuális tartás szinonimája volt, a marxista kollektivizmussal és a liberális individualizmussal való szembeszállásé, ezért a paraszt józan észjárása által semmivel sem kisebb, mint az értelmiségi, hiszen mindegyiküknek van gyökere, vagyis képes megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, amiért tudják, csak akkor egészségesek, ha talajgyökeresek.

Ami talán a gyakrabban pejoratívan említett utóbbit illeti, a származásilag mégoly arisztokrata Tormay Cécile „Bujdosó könyvé”-ben arról vallott, olyan a magyarság, mint egy életfa: gyökerét létünk, törzsét lelkiségünk-szellemiségünk, ágait képviselői, leveleit annak továbbadói jelentik, így „ezer év alatt egy hatalmas cserfa nőtt a mi földünkből: ez a cser maga a magyar nép, gyökere a paraszt, törzse a régi nemességből lett és véle összeforrott értelmiség, lombja az antik értelemben vett arisztokrácia, a kiválóság”, szóval rajta „minden ugyanaz: a gyökér, a törzs, a lomb, és egyik a másik nélkül élni képtelen”, hiszen „a fa elszárad, ha bármelyik beteg”.

Igen, „nem társadalmi osztályokról van a háromban szó, de fejlődési fokokról”, ezért „ más népek nem értenek meg minket, a különbségekben ilyen hasonlatok nincsenek sehol: a magyar parasztban benne szunnyad a jövendő úr, az úrban él és vissza-visszanéz a régi gőgös paraszt, gőgjében dacos és szilaj, zárkózottságában hallgatag, az estélyben fecsegő, jókedvében marakodó, irigy, vendéglátó, tékozló, szűkkeblű és mégis pompát mutató lényükben egyek ők”, vagyis bizony „a parasztból, a gyökérből, a földből lesz itt minden, ami magyar, a magyar arisztokrácia múltja a cserfa gyökere és törzse, a magyar paraszt jövője a cserfa törzse és a lombja.”

Ezért a paraszt józan észjárása által semmivel sem kisebb, mint az értelmiségi, hiszen mindegyiküknek van gyökere, vagyis képes megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, amiért tudják, csak akkor egészségesek, ha talajgyökeresek, amint Alföldi Géza verse („Csak a gyökér kitartson!”) hirdeti:

Kinn a szőlőnkben, emlékezem rája
deszkakunyhónk előtt állott
öregapám diófája.

Ha vihar támadt – szőlőkötözéskor –
dörgött az ég, csattant a villám,
füstölt az úton a felpaskolt por,
ahogy végigverte a dörgő esőostor,
bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllel?
Recsegett, ropogott öreg teste,
a szél a gallyakat csomósan tépte,
hullott a zöld dió áldott termése,
mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
de győzte a vihart öregapám konok,
törzsekopott diófája.

– Csak a gyökér kitartson!…

Még ma is hallom,
motyogott nagyapám –
Nem lesz baj gyerek!
Dió lehullhat,
új tavasszal terem az ág újat,
ág is nőt a letépett helyére,
de ha a gyökér nem bír nőni tovább,
a diófának, kisunokám, vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,
de állja a vihart Árpád vezér
ezer éves, öreg diófája.
Kárpátokról az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
tapadnak a földre, hogy termés legyen
az örök magyar szőlőhegyeken,
hogy élni tudjon dió, levél, ágak:
Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére,
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!

A gyökér: kitartson!

Ifj. Tompó László – Hunhír.info