Nem rajtunk múlik, hogy rovatunk mindenkori vesszőparipája nemcsak a közmédiának, hanem tankönyveinknek, tudományos értekezéseinknek is zömükben nyakatekert, fölösleges idegen szavaktól, egyszóval magyartalanságoktól való hemzsegése, melyekkel sajnos az általuk képviselni vélt tudományoktól sokakat teljesen elijesztenek, ezért úgy tűnik, nem lehet elégszer szembeszállnunk velük.
Már Arany János óvott élete alkonyán tőlük, keserűen megtapasztalva, hogy ‘ami most csupa lustaságból, hebehurgyaságból s a magyar nyelvérzék ide s tova tökéletes kihalásából történik, az rettenetes’, továbbá Szabó Dezső, megállapítva, hogy kézikönyveink és műelemzéseink java vaskos germanizmusokkal, elriasztó nyakatekertségekkel teljes (példaként (az egyébként verstani és középkori irodalmi kutatómunkája alapján kétségtelenül korszakalkotó) Horváth János Petőfi-tanulmányát kivesézve), sőt Déry Tibor, aki egyenesen segítségért kiáltott:
‘A magyar nyelv kiált segítségért. Ha nem hallgatjuk meg, elpusztul: m rosszabbul beszélünk és írunk, azaz lassanként megöljük a nyelvet. Mintegy hű és pontos tükörben nyomon követhetjük a nyelvben a közszellem ijesztő hanyatlását, a társadalmi fegyelem felbomlását. A könyv tükre a léleknek. Soha olyan lomposan nem beszéltek az emberek, mint manapság. A napi sajtó stílusa a pongyolaság; közleményeiben, híreiben egymást érik a legsúlyosabb nyelvtani hibák, hirdetései szűrő nélkül kerülnek a lapba.’ – írta hatvanhét évvel ezelőtt!
Afelől sem hagyott kétséget ugyanakkor, hogy a mozi sem kevésbé bűnös mindezért , hiszen a lepergő képszövegeket ‘a nép legádázabb ellenségei találják ki, kik még az elemi iskola próbáját sem állnák meg’, hasonlóképpen a rádióbemondókhoz, végül, mintha csak a máról lenne szó, a (többnyire angolszász világból importált) ‘élmény-irodalom’-ról is lerántja a leplet, ‘amelynél szennyesebb hullám nem söpört végig a magyar irodalmon’, nem is beszélve a legelemibb mondattani, nyelvtani szabályokat sem alkalmazó fordításokról.
Idézett sorai talán sohasem voltak annyira időszerűek, mint napjainkban, amikor például egy docens verstani értekezésében (Horváth Kornélia: A versről) ilyen bekezdéseket találunk:
‘Az aritmikus kitérő az addig referenciálisan értelmezett szót szóformává, vagyis jellé alakítja, s ezáltal belépteti a szöveg – potenciális új jelentéseket előhívó – figurációs mechanizmusába. E mechanizmus azonban nem merül ki a szó-jelnek a többi szóval létesített alakzati kapcsolódásaiban, sem pedig a szavak határát újratagoló metrum ún. ‘plusz-lexémákat’ létrehozó működésében, hanem lehetőséget nyújt a szó sokrétű, létmódját tekintve történeti jelentéspotenciáljának, vagyis szövegkontextusainak aktivizálódására.’
‘Nyelv és retorika viszonyának kérdése konstitutív szerephez jut magának a retorika fogalmának a meghatározásában: míg az egyik megközelítés a diszciplínát elsődlegesen a meggyőzés, ráhatás kontextusában konceptualizálja, addig a nyelv eleven metaforikusságának tétele a retorika problémáját általában a költőiség és az irodalom kérdésével köti össze.
A másik nézet a trópusképzést a nyelv eredendő, konstitutív sajátosságának tekinti, a retorikus beszédet és a retorikát általában a nyelv univerzális elveként, létmódjaként határozza meg.’
Kosztolányi Dezső szerint ‘senki sem jobb európai és műveltebb azáltal, hogy a szerves vegytant organikus kémiának nevezi’, szemben az idézett értekezés szerzőjével, aki szerint az anagrammatikus, autopoétikus, átstrukturálás, beszédmodalitás, denotátum, figurációs mechanizmus, inskripció, instancia, interpretatív, konceptualizálás, literális, materialitás, önreferenciális, parabázis, plusz-lexémák, posztstrukturalizmus, referenciális, retoricitás, szemantikum, szövegfigurativitás, temporális, tropológia nyilván magyarul kifejezhetetlenek.
Ismételjük: nem rajtunk múlik, hogy rovatunk mindenkori vesszőparipája nemcsak a közmédiának, hanem tankönyveinknek, tudományos értekezéseinknek is zömükben nyakatekert, fölösleges idegen szavaktól, egyszóval magyartalanságoktól való hemzsegése, melyekkel sajnos az általuk képviselni vélt tudományoktól sokakat teljesen elijesztenek, ezért úgy tűnik, nem lehet elégszer szembeszállnunk velük.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info