Nehéz lenne felmérni, Horthy Miklóst kormányzósága alatt hányan, hányszor köszöntötték, azonban ezek mások, mint az elmúlt évtizedekben megszokottak, ugyanis kifejezik a tovatűnt tekintélytiszteletet, azt, hogy ha hiszünk életerőnkben, a történelem Ura valóban mindig ad kormányost a viharzó tengeren, aki rávezet bennünket arra az útra, amelyről büntetlenül soha le nem térhetünk, így fennmaradásunk titka, hogy mindig voltak és lesznek honvédő Horthyk.
Antikváriumi tallózásunk során kivágott megsárgult újságcikk hullt ki 1943. június 19-éről egy prédikációs kötetből, amely egy nappal hetvenötödik születésnapja után Horthy Miklóst kormányzósága huszonharmadik évfordulóján így köszöntötte:
‘Június 18. Nyári reggel virrad Magyarországra. Az Alföld hullámzó, zöld búzatengerét kémlelgető gazda, a Felvidék városainak munkába kezdő iparosa, Kárpátalja rengetegeiben a nekigyürkőző favágó, Erdély harisnyás székelye, Bácska földjének munkás magyarja, a városok gyárba siető munkássága, az íróasztal fölé görnyedő hivatalnok, a vakációzó diák a konyhában sürgő asszony, az imádkozó magyar pap és az orosz földön őrt álló katona – a magyar nemzet – hálatelt szívvel, mélységes hittel fohászkodik az Egek Urához. Szemük végtelen szeretettel, végtelen tisztelettel tekint Buda felé. A táblatok ködös messzeségéből egy arcot idéznek, egy kemény, délceg alakot és lelkük szeretetének varázsára, ha megjelenik előttük, rajongó lelkesedéssel mondják: ‘Isten éltesse’.
Horthy Miklós, Magyarország Kormányzója 75 esztendős. Ez a nap, a mai időkben, nekünk magyaroknak, nemcsak a köszöntés, a hála, az öröm napja, hanem napja egy újból és újból megismétlődő fogadalomnak, napja egy újból és újból megismétlődő, szent elhatározásnak: jöjjenek akár a pokol seregeim, a világ megbomlott gépezete járjon bármilyen táncot, mi – magyarok – arról az útról, melyre Horthy Miklós vezetett minket, melyen Horthy Miklós vezet minket, soha letérni nem fogunk!
Példánk, útmutatónk, vezérünk Horthy Miklós. Hős volt a harcban, bölcs a kormányzásban, áldozatos népével, országával szemben. Sebet kapott Otrantónál, kimentett minket a forradalom mocsarából, erejével, bölcsességével megalapozta új nemzeti létünket, erőssé tette hadseregünket, gyarapította országunkat és a Gondviselés iránti néma alázattal, a nemzetéért minden áldozatot keveslő férfias hősiességgel viselte fiának halálát. Melyik nemzet mondhatja el mindezt? Melyik magyar ne követné a példát? Horthy Miklós úgy cselekszik, úgy irányít, úgy parancsol, ahogy él. Nem követel, nem rendelkezik – példát mutat! Példát, melyet minden magyarnak követnie kell, követnie kötelesség.
Horthy Miklós, Magyarország kormányzója 75 éves. Isten szereti a magyar nemzetet. Kormányzónk egészsége töretlen, munkabírása hiánytalan. Áll és őrködik népén, hogy töretlenül, hiánytalanul megéljük az új világ hajnalhasadását, hogy a magyar ismét nagy, erős és alkotó legyen. Kérjük az Istent, tekintsen reánk. Tekintse múltunkat, történelmünk fényes lapjait. Segítse küzdelmünket, segítse szándékainkat és tartsa meg küzdelmünk, szándékaink irányítóját, ismerőjét. Tartsa meg, acélozza meg erejét, áldja meg elhatározásait és segítő kézzel irányítsa lépteit. Isten tartsa Kormányzónkat!’
E mégoly szokványos pátoszú köszöntő mindenekelőtt az elmúlt hatvan évben tovatűnt tekintélytiszteletet fejezi ki, azt, hogy ha hiszünk életerőnkben, a történelem Ura mindig ad kormányost a viharzó tengeren, aki rávezet bennünket arra az útra, amelyről büntetlenül soha le nem térhetünk, éspedig a becsületes munkáéra, hiszen, amint éppen kormányzónk mondta, ‘az a helyes, hogy mindenki annyit keressen, amennyi a munkájának az értéke, gondja, baja mindenkinek van, a nagyobb állással nagyobb munka, súlyosabb gond, nehezebb felelősség jár: nekem is van gondom, csak nem mindenki tudja’.
Az ‘Új Magyarság’-beli cikket megőrző prédikációs kötet (Istenért – hazáért, 1941) szerzője, Gangyi Ferenc (1910-1963) csanádi katolikus tartalékos tábori lelkész a kormányzó megválasztásának húszéves jubileumán tartott hivatalos szentmisén is azt hangsúlyozta, hogy ‘amikor szép hazánkra éhes szomszédok hiénahada vagy pártütők luciferi serege tört a magyar haza vagy egység ellen, mindig voltak Szent Istvánok vagy Szent Lászlók, Hunyadiak vagy Kapisztrán Jánosok, Zrínyiek és Rákócziak, Széchenyik és Horthyk, akik belekiáltották a világba, hogy ne bántsd a magyart, mert a magyarnak élnie kell és élni fog!’
Amint korábban már rámutattunk, noha a népi írók, a radikális nemzeti ideológusok nem véletlenül bírálták mégoly kegyetlenül negyedszázada visszásságait, mindenekelőtt ‘urambátyámosságát’, a birtokpolitika rendezetlenségét, az úri középosztály parasztságunk-munkásságunk iránti (a kor ebbeli viszonyait meghökkentő realizmussal ábrázoló, Fekete István írónk forgatókönyve alapján készült, Bándy Viktor rendezte művészfilmben, a Doktor Kovács Istvánban leleplezett) megvetéssel határos közönyét, annyi mégis bizonyos, hogy alatta az átlag magyarban volt még tartás, ismerte az adott szó becsületét, hitte, ha felemeli fejét, ennek jeleként visszaköveteli elszakított véreit, lesz nagyobb kenyere, szebb jövője.
Ennek felismerése fedezhető fel tehát az idézettekben: nehéz lenne felmérni, kormányzósága alatt hányan, hányszor köszöntötték, azonban ezek mások, mint az elmúlt évtizedekben megszokottak, ugyanis kifejezik a tovatűnt tekintélytiszteletet, azt, ha hiszünk életerőnkben, a történelem Ura valóban mindig ad kormányost a viharzó tengeren, aki rávezet bennünket arra az útra, amelyről büntetlenül soha le nem térhetünk, így fennmaradásunk titka, hogy mindig voltak és lesznek honvédő Horthyk.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
