Elsősorban egyházi fórumok s önmagukat előszeretettel kereszténynek nevező kulturális szervezetek kötelessége lenne két világháború közötti nemzeti megújhodásunk keresztény vezéralakjai emlékének ápolása, maradandó gondolataik terjesztése, ezt a feladatot azonban az eleve szélsőségesnek tartott Pax Hungarica Mozgalomra hárítják már jó ideje, így ennek szervezésében a Prohászka Ottokár Népfőiskolán közülük 2012. március 25-én nagyjókai Bangha Béla jezsuitáról, a sajtóapostolról és hitvédőről tartott előadást hírportálunk főmunkatársa, ifj. Tompó László irodalomtörténész, rámutatva életműve legfőbb tanulságára, arra, hogy Krisztus nélkül nincs nemzeti felemelkedés, az Egyház elsőrendű feladata pedig a Benne való hit megismertetése, a társadalom visszavezetése Hozzá, az örök élet igéihez, híven rendje jelmondatához: ‘Omnia ad maiorem Dei gloriam’, ‘mindent Istennek nagyobb dicsőségére’.
Ma, amikor még mindig kísért Rusznyák István, a Magyar Tudományos Akadémia 1949 és 1970 közötti elnöke szelleme, miszerint ‘a teológia nem tudomány’, a vallás a művelődés és lelkiség primitív tudatállapota, így nem több a mítosznál, babonánál (amely ezért ugyebár elhalásra ítéltetett), a hit így legfeljebb vasárnapi szagos misére és májusi ájtatosságra való, amikor ráadásul a Katolikus Egyházba trójai falóként beépültek Sigmund Freudot és Albert Einsteint prófétájuknak megfogadva egyenesen tagadják, hogy vannak örök eszmények és igazságok, tértől-időtől független objektivációk, biztosabb iránytűnk Nagyjókai Bangha Béla (1880-1940) jezsuita valamennyi műve.
Számos könyve 1945-ben és 1946-ban indexre került (Magyarország újjáépítése és a kereszténység, Világnézeti válaszok, A kereszténység és a zsidók), majd valamennyit kivonták 1950-ben könyvtárainkból, mi több, még nevével is alig, vagy ha mégis, csak gyalázkodó jelzők kíséretében lehetett évtizedeken át találkozni, miközben egyházi berkeken belül is fekete báránnyá vált, és az ma is, hiszen olyan kortársaival szemben, mint Prohászka Ottokár vagy Mindszenty bíboros, jóformán teljesen ismeretlen személye, amely pedig már csak a halála után rendtársa, Bíró Bertalan szerkesztésében, a Szent István Társulat gondozásában megjelent harminc kötetes (a veszprémi Regina Mundi plébánia honlapjáról letölthető) életműsorozata miatt is megkerülhetetlen.
Életrajzát saját kérésére leghívebb világi paptársa, Nyisztor Zoltán írta meg 1941-ben (1946-ban aztán ez is indexre került), feltárva egy ízig-vérig magyar jezsuita lelki-szellemi vívódásait, a kor szabadkőműves liberalizmusa sárkányfogveteményeivel vívott küzdelmeit, írásai, beszédei elsöprő hatását, kora keresztény közvéleménye nevében is, hiszen, mint írja, ‘a korán elvesztett férfiú mindnyájunk életének tetterős és ellenállhatatlan alkotója volt’, az ‘úgynevezett világnézeti harcnak évtizedeken át a péteri értelemben vett kősziklája’. Kevés olyan lebilincselő, sőt egyenesen torokszorító életrajz szól papi arcélről, mint az övé, amelyből pontosan megrajzolhatjuk pályáját.
Bangha Béla 1880. november 16-án született Nyitrán ősi felvidéki magyar nemesi család sarjaként. Öt évesen már folyékonyan írt és olvasott, tizenöt éves korára elvégezte a kalocsai jezsuita gimnázium hatodik osztályát, majd hetedikes növendékként 1895. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján belépett a jezsuita rendbe. További nagyszombati, pozsonyi, innsbrucki teológiai és filozófiai tanulmányok után 1909. október 26-án szentelte pappá Innsbruckban Egger Ferenc brixeni püspök. Elöljárói egyetemi tanárnak szánták, végül 1910-ben a budapesti jezsuita rendházba került, ahol átvette a ‘Mária Kongregáció’ folyóirat szerkesztését, továbbá hitvédelmi előadásokat kezdett tartani a pesti Jézus Szíve Templomban. Pályájának sorsdöntő éve 1912, amikor is lapot alapított ‘Magyar Kultúra’ címmel, amely hamarosan a magyar keresztény közélet legszínvonalasabb fórumai egyike lett. Ettől kezdve, nem utolsósorban kiváló szónoki és szervező képességeinek köszönhetően, hamarosan felrázta a hittől, templomtól eltávolodottakat, különösen is az értelmiségieket. A katolikus sajtó terjesztésére létrehozta a Katolikus Hölgyek Országos Sajtóegyesületét, a budapesti nagyplébániák és a peremkerületek lelkipásztori ellátására pedig a Kisegítő Kápolna Egyesületet. Közben 1915. február 2-án letette ünnepélyes örökfogadalmát.
1917-ben munkatársai közül Baranyay Lajossal és Buttykay Antallal megalapította a katolikus könyvkiadás fellendítésére a ‘Központi Sajtóvállalat’-ot (KSV) részvénykibocsátásokkal lapokat megvásárolva (Új Nemzedék, Déli Hírlap) és kiadva (Nemzeti Újság, Képes Krónika)
Már az 1919-es 133 nap elején elrabolták a bolsevisták a KSV pénzét, belvárosi irodáját pedig felszámolták, ő pedig előbb Budafokra, majd Győrbe, onnan a Felvidékre kényszerült menekülni, hiszen, mint ‘Naplójá’-ban 1919. március 8-án feljegyezte, ‘a zsidó sajtó, melynek érthető okokból a begyében vagyok, megtett ellenforradalmárnak’. Végül külföldre menekült. Hazatérte után a KSV fenntartásán fáradozva előadásokat tartott New York-tól Mezőkövesdig (csak 1922-ben közel százat!), majd 1923. június 13-án rendje generálisa egy nemzetközi titkárság megszervezésére Rómába rendelte, ahol magyar kolóniát alapított, és a ‘Collegium Germanium-Hungaricum’ kápolnájában megszervezte az ottani magyarságnak a misézést. 1925-ben hazatért és átvette Czapik Gyula egri érsektől a ‘Magyar Kultúra’ szerkesztését. 1928-tól 1935-ig rendje budapesti házfőnöke lett, Nyisztor Zoltánnal argentínai, uruguayi, brazíliai magyarok körében missziós körutakat szervezve. 1935-től végzetes betegsége (fehérvérűsége) ellenére ő szervezte meg 1938-ban, Szent István halálának kilencszázados évfordulóján az Eucharisztikus Világkongresszust.
1940 január elején, csaknem emberfeletti türelemmel viselt testi szenvedései fokozódása közben felidézte Nyisztornak pappá szentelése előtti naplóbejegyzését, miszerint ‘1940 a zsidóság világhatalmának összeomlása s az én halálom éve’. Ebből az utóbbi következett csak be, április 29-én. Egy ország gyászolta. A Szent István Bazilikában búcsúztatta Glattfelder Gyula csanádi püspök. Földi porhüvelyét a Fiumei úti Nemzeti Sírkert jezsuita sírboltjában helyezték el.
Kortársai életútját rendhagyónak tekintették, hiszen a keresztény világban mindenütt ismert és becsült szerzetespap volt, magyar milliók számára maga a Páter, lapalapító- és szerkesztő, szépíró és szónok: nem teológiai szaktudós, hanem vérbeli apologéta volt, aki írásaiban, beszédeiben a liberalizmustól, az agnosztikus, deista, panteista és monista nézetektől megfertőződött milliókat akarta Krisztushoz visszavezetni úgy, hogy a kisgyermektől az aggastyánig lehetőleg mindenki megértse az általa a mégoly kiváló teológusoknál is szabatosabban megfogalmazott hitigazságokat, lebilincselő retorikájával és vaslogikájával, deduktív érvelésével a változókban is a változatlanokat, a múlandókban is a maradandókat, magát az Istenembert megkeresve és meglelve, amint erről életműsorozatából különösen három, ma is feltétlenül ajánlott munkája tanúskodik (A Katolikus Egyház krisztusi eredete, Világnézeti válaszok, Világhódító kereszténység).
Miért ajánlatos ma is mind gyakrabban forgatnunk műveit?
Lássunk végül néhány példát, miért ajánlatos ma is mind gyakrabban forgatnunk műveit! A káté felépítésű ‘Világnézeti válaszok’-ban (1940) arra a mindmáig közkeletű állításra, hogy ‘Jézus kiváló ember volt, bölcs tanító, mélyszívű emberbarát, de nem volt Isten’, így válaszolt:
‘A felelet egyszerű: akkor hát ő, a legbölcsebb s a legtisztább, hazudott volna? Mert ő bizony állandóan Istennek, Isten egyszülött Fiának, az Atyával egynek és egyméltóságúnak, öröktől valónak, mindenhatónak, a világ bírájának nevezi magát: ‘Én és az Atya egy vagyunk.’ (Jn 10, 30.) Állandóan egy sorba állítja magát az Atyával (‘Atya, Fiú, Szentlélek’), bár mint embert kisebbnek mondja magát az Atyánál. Az utolsó vacsorán Fülöp apostol kérésére, hogy mutassa meg neki az Atyát, Jézus nyomatékkal így felelt: ‘Annyi idő óta vagyok veletek, és nem ismertetek meg engem?! Fülöp, aki engem látott, látta az Atyát’ (Jn 14, 9.) Aki így beszél önmagáról, az csak Isten lehet, vagy pedig közönséges szélhámos. Jézus azonban nem volt őrült, még kevésbé szélhámos és csaló, mert hótiszta erkölcsi jelleme minden legkisebb bűnt is kizárt, hát még ilyen főbenjáró istenkáromlást és önbálványozást! Ha Jézus Istennek hirdette és Istenként imádtatta magát, ennek csak egy magyarázata lehet, az, hogy valóban Isten volt. Ugyanezt megerősíti az ószövetségi messiási jövendölések csodálatos teljesedése Jézus személyében, az ő tanításának és erkölcsi fönségének minden emberit messze túlszárnyaló, valóban isteni ragyogása, a tömegek szeme láttára világos nappal s ellenségeitől is ellenőrzötten művelt számos csodatétele, főképpen saját feltámadása, alkotásának és Egyházának bámulatos életereje, amely kétezer év annyi viharán, támadásán, üldöztetésén és szellemi fordulatán keresztül változatlanul fennmaradt s egy új, ragyogóan tiszta erkölcsi kultúra kiindulópontja lett.
Örökös vesszőparipája a mindenkori keresztényelleneseknek, hogy a ‘kereszténység megveti a testet’. Bangha páter erre is megfelelt:
‘Talán inkább így: a kereszténység elsősorban a lélekkel törődik, mert csakugyan milliószor fontosabb, hogy a lelkünk értékeit ápoljuk-e, mint a testéit. De a kereszténység nem veti meg az emberi testet sem, hanem ellenkezőleg, azt is szentnek, Isten remekművének s a lélek társának tekinti, templomnak, amelyben az Isten lelke lakik (1 Kor 3, 16.). A sokat rágalmazott keresztény középkor éppen nem vetette meg a testet, erre vall a középkori szobrászat és festészet nagyszerű fejlettsége, amely az ember külső alakját is tisztelte s mint a lélek lakóhelyét szeretetteljes tanulmány és sokszoros művészi ábrázolás tárgyává tette.’
Mindmáig megkísért ugyanakkor sokakat, vezető egyházi körök hit- és erkölcsbeli, nemzeti-társadalmi kérdésekben való némaságán vagy netán téves válaszain elkeseredve, hogy a kereszténység nemzetellenes, éppúgy, mint volt a kommunizmus. Erre is bölcsen megválaszolt:
‘A kereszténység nem emeli Isten helyébe a nemzetet, ám éppen azzal, hogy a polgárokat Isten félelmére, lelkiismeretességre, hűségre, becsületre, önzetlenségre s szeretetre neveli, teszi a nemzetnek is a legjobb szolgálatokat. Ezért is van, hogy a nemzet legnagyobb fiai mindig vallásos és komoly keresztények voltak. Bizonyos elvakult újpogányoknak az a törekvése, hogy az egyházat mindenáron a bolsevizmussal akarják összeházasítani, nem egyéb ügyefogyott kapkodásnál, amellyel éppen arról a tényről akarják elterelni a figyelmet, hogy a modern újpogány elméletek s a bolsevizmus közt feltűnő és sokszor nemcsak a hasonlóság, hanem a szó szerint való egyezés is: ez is istentagadás, az is, ez is üldözi s rágalmazza a kereszténységet, az is.’
Életművének legfőbb tanulsága, hogy Krisztus nélkül nincs nemzeti felemelkedés, az Egyház elsőrendű feladata pedig a Benne való hit megismertetése, a társadalom visszavezetése Hozzá, az örök élet igéihez, híven rendje jelmondatához: ‘Omnia ad maiorem Dei gloraim’, ‘mindent Istennek nagyobb dicsőségére’.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
