Nem mutathatunk rá elégszer, hogy még hozzávetőlegesen felbecsülni is csaknem lehetetlen, vajon hányan tengetik életüket, egzisztenciális helyzetüktől függetlenül, a testi-lelki elsorvadás depresszióba vagy egyenesen öngyilkosságba torkolló állapotában, amellyel szemben őseink, különösen az ókorban, elveikért az életüket is odaadták.
Persze nemhogy a mégoly megcsodált ókorban, hanem még évtizedekkel ezelőtt is alighanem ismeretlen volt a mai világot viszont már totálisan átjáró heroizmushiány, olyannyira, hogy amint Konrad Lorenz 1972-ben írta, ‘a legszerényebb háztartási alkalmazott is felháborodottan tiltakozna, ha olyan fűtéssel, világítással, fekvő- és mosdóalkalmatossággal ellátott szobát kínálnánk neki, amilyen Goethe titkos udvari tanácsosa vagy akár Anna Amália weimari nagyhercegnő számára teljesen megfelelt volna’, hiszen tudta, valójában csak azt értékelheti, becsülheti, amit saját maga alkotott, ellenben korunk Kant utópikus örök békéjéről áhítozó milliói a nem feltétlenül csak nagy hadiütközetekben, hanem a mindennapi élet apró-cseprő küzdelmeiben is megnyilvánuló hősiességet komfortigényre cserélték fel, így el sem tudják képzelni, hogy mit jelent akár csak a saját családi fészkük, nemhogy pedig egy falu, egy város, egy ország vagy kontinens, pláne elveik és hitük védelmének általuk való biztosítása, hiszen gyakorta már a földi lét lassan legapróbb megpróbáltatásaitól egyenesen depresszióba vagy öngyilkosságba menekülnek, kizárólag a haszon és az élvezet vágya fűti őket, mindig csak kapni, mintsem adni akarnak.
Ezzel szemben aligha hisz a mai olvasó a szemének, ha az ókeresztény vértanúaktákat olvassa, amelyekből megtudhatja, hogy például a hit védelmében mi mindenre voltak őseink képesek: az ellenségeiket nem gyűlölő vértanúk ellen, Jézus Krisztushoz való rendíthetetlen ragaszkodásukért, különösen Gaius Aurelius Valerius Diocletianus uralkodásakor (284-305) Caesareai Eusebius szerint a büntetés főbb formái a következők voltak: keresztre feszítés, felakasztás a lecsüngő tagokra nehéz súlyok helyezésével, lemeztelenítés, kerékbetörés éles tárgyakkal, kínpadra feszítés égetéssel vagy kapcsokkal, szaggatás fogókkal és vasfésűkkel, bebörtönzés láncra verten kiéheztetéssel, ostorozás szerszámokkal addig, amíg a csontok és belek kilátszottak, megsütés kemencében vagy parázson, izzó vasszéken vagy vasrostélyon, egyes testrészekbe (fül, száj) forró olaj, izzó, olvasztott érc öntése, olajba áztatott ruhákba öltöztetés, aztán azok meggyújtása, lefejezés lándzsával, átszúrás nyíllal, megfojtás, eltemetés elevenen, széttépetés kutyákkal, szétrágatás patkányokkal, sebbe moslék öntése, nyilvános kényszermunka fenyítéssel, éheztetéssel, asszonyok, leányok meggyalázása.
Bár az ekkora heroizmus sohasem volt világméretű, tettükkel mégis példát mutattak a kisebb áldozatokat követelő későbbi korok tömegeinek is, ilyetén igazolva a híres brit konvertita, Gilbert K. Chesterton égető igazságát, miszerint ‘a kereszténység még vízzel feleresztve is elég forró, hogy a modern társadalmat ronggyá főzze’, azaz áldozatkészégre intse.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info