A művészettörténész, akárcsak az irodalomtörténész, valóban nem győzheti eléggé csodálni tizenkilencedik századunkat, amiért benne bebizonyosodott a tudományok és a művészetek világában egyaránt, hogy (Petőfi szavaival) ‘sok százados mulasztást visszapótol egy hatalmas óra’, vagyis a történelem időgépezetében akár egyetlen évszázad, egyetlen alkotói pálya is: ami az utóbbiakat illeti, erre példa a százhatvannyolc éve, 1844. február 20-án Munkácson született (és 1900. május 1-én a németországi Endenichben elhunyt) Munkácsy Mihályé, akinek színeiben, amint Juhász Gyula költeményében olvassuk, a magyar lélek mély költészete él.
Ma, amikor a posztmodern művészet haláltáncát járja, amikor ennek jeleként hiába állunk egy kortárs festmény előtt, legtöbbször nem tudjuk, az ecsetvonás kit és mit is ábrázol, méltán döbbenünk meg történelmi festőink, mindenekelőtt Kupeczky János, Mányoki Ádám, Barabás Miklós, Markó Károly, Borsos József, Brocky Károly, Rombauer János, Molnár József, Szemlér Mihály, Lotz Károly, Zichy Mihály, Madarász Viktor, Székely Bertalan és Munkácsy Mihály alkotásain, amiért vásznukon a kontúrok sohasem takarnak, hanem jelentenek valamit, vagy sejtetik bensőnk történéseit, lelkünk rezdüléseit, mi több, egyenesen megszépítenek, platóni értelemben az eszmények, az ideák világába hívnak.
Különösen is ez figyelhető meg Munkácsy alkotásain, magyar tárgyú életképein (Siralomház, Éjjeli csavargók, Tépéscsinálók, Falu hőse), a jelen hedonizmusára a múlt heroizmusával nemet mondó tablóin (Honfoglalás, Mozart halála, Milton az Elveszett Paradicsomot diktálja), továbbá a megváltást Krisztusban kereső, álabszolútumoktól megszabadulni kívánásról tanúskodó, biblikus látomásokban bővelkedő trilógiáján (Krisztus Pilátus előtt, Golgota, Ecce homo), amelynek harmadik részén, végül, de nem utolsósorban átsejlik magyarrá válásának ama ‘ős ború’-ja, amelyet művészete titkainak kifürkészői közül Juhász Gyula költeményének (Munkácsy) alábbi soraiban így örökített meg:
A bölcsődet nem ringatá szerencse,
Magyar rónáknak ős borúja volt,
Mely lelkedet először kiszínezte,
S a melybe átfolyt a te bánatod.
A mit Petőfi gyönyörű dalokban
Kőben Izsó és színen Tóth Ede
Megörökít: az él a színeidben:
A magyar lélek mély költészete!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info