Nem szükséges feltétlenül lélekelemzőink látleleteit tanulmányoznunk, hogy rádöbbenjünk, mivé züllesztette az emberiséget a „szabadság egyenlőség, testvériség” felmagasztalt jelszóhármassága, amiért legyen valaki multinacionális bérrabszolga, médiasztár tanszékvezető, netán agyonfavorizált énekesnő, hírét sem hallotta a heroizmusnak, így csak kollektivizált individuum, aki bármikor képes eldobni magától a legdrágábbat, amit kaphatott, az életet.
Ami az utóbbiakat illeti, ismeretes, hogy a minap Mary Zsuzsi énekesnő saját maga vetett véget életének pajzsmirigyproblémája, ízületi betegsége és elhízása miatt, azonban esete alighanem korántsem annyira egyedi, mint amilyennek tűnik, ugyanis még hozzávetőlegesen felbecsülni is csaknem lehetetlen, hogy vajon hányan tengetik életüket (függetlenül attól, mennyi pénzük, milyen munkahelyük van) a testi-lelki elsorvadás rendszerint öngyilkosságba torkolló állandósult állapotában?
Ha csak az ókori és középkori háborúk hőseiről, az akkoriban végigsöprő éhínségek, járványok ellenére hamarosan mégis felvirágzó városok és falvak világáról szóló korabeli írásokat olvassuk, felmerül a kínzó kérdés, hol lennénk, ha eleink is ugyanígy viselkedtek volna, ha a munka, a család, a haza által megszentelt földi lét megpróbáltatásaitól, a legelső fuvallattól sírba menekülnek, ha kizárólag a haszon és az élvezet vágya fűti őket, ha mindig csak többet akarnak, mint amennyit adnak?
Minden jel arra vall, hogy a heroizmusról hallani sem akaró világtönkretevők előbb-utóbb megvezetettjeikkel együtt éppen ezért fognak az örök kárhozatba hullani, ugyanakkor akaratlanul is előkészítve ezzel egy új világot, amelyben már nem az Aranyborjút fogják imádni, így minden a helyére kerül, és romjain azok fognak építkezni, akik Adyval vallják: „Legkülönb ember, aki bátor, / S csak egy különb van, aki: bátrabb. / S aki mást akar, mint mi most van, / Kényes bőrét gyáván nem óvja.”.
Azonban minden költői vallomásnál szebben vallott erről Kenneth Roberts regényében, az „Északnyugati átjáró”-ban: „Az északnyugati átjáró, miként az minden szabad nép képzeletében él, nem más, mint egy szűk, nehezen fellelhető ösvény, mely a titokzatos Kelet felé vezet, de tágabb értelemben ez az ösvény a hírnév és dicsőség, a kincsek és kalandok regényes útja: hány ember él köztünk, aki szüntelenül a saját Északnyugati Átjáróját keresi, és feláldozza egészségét, minden erejét, sőt egész életét ebben a keresésben!
Ki merné állítani, hogy az ilyen álomkergetők meddő, de reménysugaras törekvése kevesebb boldogságot rejt magában, mint az okosabbak és józanabbak élete, azoké, akik otthon ülnek, a biztonságban ásítoznak és soha nem kockáztatnak semmit. Kinevetik azokat, akik a legendás átjárót keresik, a kivezető utat a mindennapos élet szürkeségéből, de mosolyuk mintha savanyú lenne.” Savanyú bizony, hiszen nem tudják, mit jelent nem kollektivizált individuumnak, hanem hérosznak lenni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info