Az ördög állítólag a részletekben lakozik, az egyenes színvallás helyett a többértelmű célozgatásokban, és hogy mennyire, mi sem tükrözi jobban, mint a médiavilágunkból is közismert reverendás toleranciabajnokok magatartása: sohasem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem, hogy elpanaszolják, azért tart ott országunk, ahol, mert kirekesztők vagyunk, nem befogadók.
Iskolapélda erre Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát mellett Erdő (Grünwald) Péter bíboros-érsek, az unalomig ismételt etikai frázisok, a soha semmit nevén nem nevezés prókátora, akinek kenetteljes szavai, ha mégoly kódoltan is, mentális mivoltunkban aláznak meg mindig, hasonlóan Schönberger Jenő szatmári püspökhöz, aki idestova három éve Csíksomlyón ajánlotta nekünk, legyünk kicsik, sorsunkba beletörődök.
A pápaválasztásért felelős konklávé tagjai között szereplő esztergomi bíboros-érsek idei karácsonyi üzenetét nem is olyan nehéz meglelnünk: „Ha manapság olyasmit kezdünk el hallani, hogy ez vagy az a szomszéd nép mint közösség felelős a mi bajainkért, sőt ha elhangozhat a tájékoztatásban, hogy ez vagy az a nép hitványabb, bűnösebb, akkor hasadjon meg a szívünk, kiáltva tiltakozzon bennünk az emberség, mert képmásában, az emberben is lehet káromolni és gyalázni a Teremtőt.”
Aki netán mégsem értené, lefordítjuk: ha a világot leginkábban és legközismertebben terrorizálókat – ráadásul nem származásuk, hanem kizárólag tettük alapján! – felelőssé tesszük (korántsem mindennapi) bűneikért, káromoljuk, gyalázzuk Istent, szóval rossz keresztények vagyunk, amiért kirekesztjük a „kiválasztottak”-at, ahelyett, hogy mint a fény, a szeretet és a béke hordozóit, keblünkre ölelnénk őket.
Mindaddig, amíg hazánk egykori fővárosa, Esztergom élén bennünket hitünkben, erkölcsünkben, reményünkben, magyar mivoltunkban folyamatosan megalázók állnak Prohászka Ottokárok, Uzdóczy-Zadravecz Istvánok, Márton Áronok, Apor Vilmosok, Mindszenty Józsefek helyett, persze aligha várható, hogy a keresztény tömegek emelt fejjel vallják magukat kereszténynek és magyarnak egyaránt.
„Dum spiro, spero”, amíg élek, remélek, volt Prohászka jelmondata, tudva, hogy a magyar, természeténél fogva, sokáig tűr, hallgat, de ha – amint szabadságküzdelmeink láncsorozata tanúsítja – megelégeli a fizikai és a lelki megnyomorítást, széttöri a reárakott bilincseket, és majd akkor támadnak újra lelki vezetők, akik őrt állnak mindhalálig érettük: legyen nekünk is ez a reményünk!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info