Valaha költőinket és íróinkat a legkülönbözőbb korosztályúakkal megszerettető irodalomtanáraink az iskolafalon belül olykor tehetségesebb diákjaikkal felkutatták és kiadatták méltatlanul elfeledett irodalmi szövegeinket, mint az 1887. június 21-én Nagymajtényban született és 1977. december 23-án Kecskeméten elhunyt Vajthó László irodalomtörténész, műfordító és középiskolai tanár, ezzel is tanúsítva, hogy gondolataink, érzéseink legtisztábban költészetünkben bontakoznak ki, amely semmivel sem kisebb a nyugati népekénél.
Német költőket tolmácsoló és (Zlinszky Aladárral szerkesztett) magyar lírai antológiájával, két, mindmáig maradandó magyar irodalomismereti kalauzával – Halhatatlan magyar irodalom, Magyar idézetek könyve –, irodalmi oktatásunk módszertanáról írt kötetével és nem utolsósorban eladdig rejtőző régi irodalmi kincseink diákjai és tanártársai országos gyűjtőmunkája eredményeként 1930 és 1944 között kiadott, hatvanhárom művet (olyanoktól, mint Barcsay Ábrahám, Bessenyei György, Dugonics András, Hajnal Mátyás, Károli Gáspár, Medgyesi Pál, Péterfy Jenő, Riedl Frigyes, Temesvári Pelbárt) tartalmazó sorozatával célja annak megmutatása volt, hogy gondolataink, érzéseink legtisztábban költészetünkben bontakoznak ki, amely semmivel sem kisebb a nyugati népekénél, valamint hogy irodalmi alkotásainkra messze nem hatottak úgy a külföldiek, mint ahogyan az átlagolvasók gondolják, sőt bennük az idegen hatás a „legkevésbé érezhető”, hiszen „mire megyünk, ha a „Családi kör”-nek szemére vetjük, hogy Burns előbb fogta fel a hétvégi hangulat közkincsét, kivált, ha a magyar költő versét érezzük szebbnek”?
További nagy értéke műveinek, mindenekelőtt a „Halhatatlan magyar irodalom”-nak, hogy – Féja Gézához, Horváth Jánoshoz és Kerecsényi Dezsőhöz hasonlóan – a mindmáig csaknem istenített tizennyolcadik századvégi „felvilágosodás”, az azt követő reformkor és a tizenkilencedik század második fele irodalmánál nem tekinti kisebbnek a mellesleg még Kölcsey Ferenc, Arany János, Gyulai Pál és Szabó Dezső által sem eléggé megbecsült régi magyar irodalmat, amiért formailag és tartalmilag érzelmi és értelmi életünk árnyalatait páratlan hűséggel fejezi ki. Ma, amikor az avantgárd és posztmodern szerzőket hivatalos irodalomtankönyveink zöme a régi klasszikusokkal egyenrangúaknak tartja, ha nem éppen fontosabbaknak, aligha adhatunk két irodalomismertető kalauzánál jobbat a tanárok és tanítványaik kezébe.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info