Bármennyire meglepő, klasszikusainkhoz képest az írónak amúgy aligha (legfeljebb megtollasodott műkedvelőnek) minősíthető Moldova György egyik regényében (A félelem kapuja, 1992) mégis leleplezte az egykori „Beszélő” folyóirat urbánus, ordító antikommunistázásával valaha milliókat megtévesztő, Szabad Demokraták Szövetsége néven előbb médiahatalomba, majd politikai végrehajtó hatalomba jutott szerkesztőit: amint az egyik regényalak kifejti, „kimeríthetetlen tartalékaik vannak, külföldről is ömlik a dollár, ők már nem törődnek a pénzzel: a kapcsolatokat építgetik mindenekelőtt, azt akarják, hogy mindenütt őket fogadják el illetékeseknek és velük tárgyaljanak”.
A leginkább krónikus Kádár-imádatáról hírhedt Moldova, aki soha nem tudott jó regényt írni, legfeljebb szociográfiát (gondoljunk csak az „Akit a mozdony füstje megcsapott” című kötetére!), ebben mégis kivételes lényeglátásról tett tanúbizonyságot: a benne szereplő öreg, még Móricz Zsigmond-tanítványként nevelkedett író például így beszélget egy, „bűnrossz” verseit a Beszélőben kiadni kívánó félig cigány munkásfiúval:
„– Te nem ismered a zsidókat…
Borsos megdöbbent:
– Zsidók? Hogy lehet ez?! A falon ott láttam egy nagy keresztet.
– A fiatalúr katolizált, azt nyilatkozta, hogy a kereszténység volt az élete meghatározó élménye, de ezt nem szabad komolyan venni. Ez csak póz nála. Ha valaki magyarul beszél, attól még nem válik magyarrá, gyónhat-áldozhat naponta háromszor, attól még nem keresztény. A zsidóknak mindig is volt érzékük meglovagolni a változásokat. Mit gondolsz, mi a legfontosabb nekik?
– A pénz.
– Te nagyot tévedsz, azt hiszed, számít nekik egy-két millió? Kimeríthetetlen tartalékaik vannak, külföldről is ömlik a dollár, ők már nem törődnek a pénzzel: a kapcsolatokat építgetik mindenekelőtt, azt akarják, hogy mindenütt őket fogadják el illetékeseknek és velük tárgyaljanak. Most is ők indultak el elsőnek. Mi, magyarok, még egy plakátot sem tudunk összehozni, az ő ’Jelzőtűz’-ükről pedig naponta beszélnek a nyugati rádiók.
– Mit kellene csinálni?
– Egyelőre nem tehetünk mást: alkalmazkodni kell hozzájuk. Láttad, én is úgy beszéltem azzal az öreg pártkurvával, mintha ő lenne az angol királynő. Te is legyél velük udvarias, amennyire csak kitelik tőled, tanuld meg, hogy a jó modor a legolcsóbb és a leggyümölcsözőbb befektetés. Egyelőre szükségünk van rájuk, mert az államilag ellenőrzött lapokban nem jelenhetünk meg, és nyilvánosság nélkül nem élhetünk. De azt soha ne felejtsd el, hogy ők idegenek itt, és egyszer majd adódik egy pillanat, mikor ezt a szemükbe vághatjuk. Ezt meg kell érnem, addig nem halhatok meg.”
A regény egy másik művelt szereplője, aki rendőrből lett ügyvéd, sem vall másként: „Az irodalomban ugyanúgy áll a helyzet, mint az egész országban: egy kommunista zsidó klikk tartja kezében a hatalmat, és csak a saját embereiket engedik érvényesülni. Mindenki más előtt bezárják a kapukat. Aki pedig szembeszegül velük, azt letapossák, a halálba kergetik.”
Kivételesen fején találta a szöget, bizonyítván ezzel ellenszenvük egyetemességét, ugyanakkor, ha akaratán kívül is, feladva a leckét önmagukat örökösen nemzetinek és kereszténynek nevező pártjainknak-mozgalmainknak, amiért legjobbjainkat inkább kirekesztik, mintsem megbecsülik.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info