Nem lehet elégszer emlékeztetnünk, mennyire perdöntő része globális erőkkel szembeni harcunknak kufárjaink minduntalan használt szólásainak és kifejezéseinek elkerülése.
Fővárosunk (írta Makkai János már 1942-ben!) a Bárczi Géza nyelvész szerinti „pesti nyelv” döntő részeként ma is tele van velük: az előbbiekre példa a „mondd már”, a „nekem legyen mondva”, a „te jó Isten!”, a „mit tudom én”, „csak nem fog megharagudni”, „maga csak tudja”, „tegye azt ó”, az utóbbiakra az ajvé (ajaj), a balhé (botrány), a behemót (hatalmas), bóvli/bóvel (értéktelen), a brahi (vicc, tréfa, ugratás), a cefet, cefetül érzi magát (rossz, rosszul van), a dafke (csakazértis), az éceszgéber (ötletadó), az elpaterol (megszabadul valakitől/valamitől), a gajdol (zajong), a handlé (házaló, ószeres), a hapsi (szabad) férfi, a haver/háver (barát), a herót (félelem, gond), a hirig (verekedés), a jatt (kézfogás, megvesztegetés), a kajak (erő), a kibic (megfigyelő), a lébecol (könnyelműen él), a lejm (lopás), a majré (félelem), a mázli (szerencse), a melák (hatalmas), a meló (munka), a mószerol (beárul, följelent), a rahedli (rakás, kupac), a rebach (nyereség), a smucig (fösvény, zsugori), a smúz (fecsegés), a sóher (fukar), a srác (kisfiú), a stika (titok), a stikli (csel), a szajré (holmi), a tarhál (pénzt kéreget), a topis (rongyos), a tróger (hitvány alak).
Mellesleg éppen erről a nyelvről írta a közismerten nílusi székely Szerb Antal, hogy nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér nyelv révén.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info