Harmincnégy évesen, 1825. november 3-án alapította meg Pesten egyévi birtokai teljes jövedelmének felajánlásával a Magyar Tudományos Akadémiát gróf Széchenyi István, honi nyelvünk és műveltségünk – Kölcseyt idézve – „lehetségig való” tökéletesítésére, azonban élete alkonyán meg kellett érnie az intézmény elkanyarodását az általa imént meghatározott céltól.
Keserűsen tapasztalta, hogy mennyire eltért az általa alapított intézmény ettől, képviselői által elhintve előbb a pozitivizmus, majd a materializmus mérges magvait, vagyis enciklopédikus műveltség helyett csupán lexikális ismereteket követelő, tértől és időtől független, abszolút erkölcsi és szellemi koordinátákat nem ismerő, ma világnézeti semlegességként emlegetett agnoszticizmust hirdetve, feledve intelmét, miszerint „nem a tanulás s tudományok mennyisége teszi az embert okossá, hanem azok megemésztése és jó elrendelése”, vagyis a logikai műveltség és etikai érzék nélküli tudás eleve halálra ítéltetett, ugyanis nemhogy elősegíti, hanem egyenesen hátráltatja természetünk tökéletesedését, elvezetve korunk intellektuális-spirituális nyomorához.
Igen, nem lehet elégszer megismételni, hogy bizony tényleg „nem a tanulás s tudományok mennyisége teszi az embert okossá, hanem azok megemésztése és jó elrendelése”, így elei valaha klasszikus tömörséggel, logikus lényeglátással mindig fején találták a szöget, mindenekelőtt anyanyelvünk művelésével állandó szellemi éberségre ébresztve, kérve Sik Sándorral, hogy „ne hagyj megállni az ostoba van-nál / s nem vágyni többre kis mai magamnál”, tudván René Descartes-tal, hogy mennyire az ismeretek gyarapodását jelenti már az is, ha valamiről tudjuk, hogy mi nem az, elismerve ezzel felfogóképességünk – azaz intelligenciánk – koordinátáinak behatároltságát, melynek megtapasztalásából mellesleg egykor a világirodalom legnagyobb ősmítoszai születtek.
Feltehetően nem olvasta Széchenyit, mégis kísértetiesen őt megidézően fogalmazta meg ezt Arthur E. Imhof tanulmányában ((Die verlorenen Welten: Alltagsbewältigung durch unsere Vorfahren und weshalb wir uns heute so schwer damit tun (Elveszített világok: hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen), 1986): „Nem kevesebbet, mint az okokat akarjuk tudni, s ameddig a világ és az ember sorsa őseink hite szerint Isten kezében volt, Ő egyben a kezdet és a vég, az ok és a cél is volt: miféle további magyarázat kellett volna még? Ma rendelkezünk e magyarázatokkal, de már nincs sem kezdet, sem vég.” Köszönhetően nem utolsósorban a Széchenyit alighanem már hírből sem ismerő akadémikusainknak, természetesen.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info