‘Csak a teste’ – hirdeti Gárdonyi Géza sírfelirata, klasszikus tömörséggel megfogalmazva Mindenszentek és Halottak Napja mindenkori, de különösen is kizárólag földi létünkre koncentráló korunkban létfontosságú üzenetét, azt, hogy puszta emberi ésszel is beláthatjuk lelkünk halhatatlanságát, amelynek tudata az emberi nem történelmével egyidős, ezért, hogy benne a kereszténység előtt és óta minden nemzet remélt valóságként, fizikai érzékünkkel nem láthatósága ellenére kétségtelen létről való meggyőződésként hitt, különösen is a ‘vészek hányta’ magyar.
Az V. Lateráni Zsinat Istentől kinyilatkoztatott igazságként – dogmaként – 1515-ben mondta ki a lélek halhatatlanságát: a legnagyobb teológusok, mindenekelőtt Aquinói Szent Tamás, ugyanakkor sohasem győzték eléggé hangsúlyozni, mennyire bizonyítható puszta emberi ésszel, logikával is, amint ezt Schütz Antal Dogmatikája követésével az alábbi három pontban összefoglalhatjuk.
Először, az emberi lélek önmagában fennálló, másra nem szoruló valóság: létmódját tekintve anyagtalan, nem áll fizikai részekből, így fel sem bomolhat: földi létünkben testre utalt ugyan, számos tevékenysége azonban teljesen szellemi természetű: a testen való felülemelkedés testtől független létet követel, ezért, hogy meglehetősen legyengült szervezetű egyének is kivételesen nagy szellemi teljesítményre, lelki tartásra lehetnek képesek.
Másodszor, mivel minden tevékenység hátterében a lét áll, ennek tartalma tekintetében az emberi lélek szellem, így vannak érzéki működés fölötti megnyilvánulásai (ilyenek az ítélet- és gondolatalkotás, vallási és erkölcsi eszményekhez ragaszkodás) melyek az igazság és az erkölcs világában teljesen időtlen élettartalmúak, így vég nélküli létre hivatottak, szemben a csak ön- és fajfenntartásra hivatottakkal, ezáltal az örökkévalósággal mit kezdeni nem tudókkal.
Harmadszor, Isten bölcsessége (az, hogy nem mondhat ellent önmagának) nem engedi meg legtökéletesebb alkotása, lelkünk megsemmisítését, továbbá igazságossága megkívánja, hogy a lelki és erkölcsi értékek kiteljesedjenek, márpedig ezekre sokszor nem kerül sor földi pályánkon, így a teljes igazságra és boldogságra vágyódásunk csak testi sarunk levetése után, tehát az örökkévalóságban, a soha meg nem szűnő létben lelhet kielégülést.
A tudós dogmatikus fenti bizonyítását a jeles apologéta, Franz Spirago Katekizmusa alapján hét pontban képletesebben megvilágíthatjuk.
Először, mindannyian Teremtőnktől kapott ösztönnel vágyódunk a tökéletes boldogságra, amely azonban a földi életben az összes élvezettel sem elégülhet ki, ám ha azután sem, rosszabbul járunk az ettől mentes állatnál is, hiszen akkor Isten nem igazságos, hanem igazságtalan volna.
Másodszor, ha lelkünk mulandó volna, akkor a legnagyobb gonosztevők bűnhődés, a legnagyobb jótevők jutalom nélkül maradnának, ami ismét csak ellenkeznek Isten igazságosságával és tökéletességével: mivel fő tulajdonsága az igazságosság, a lélek szükségszerűen örökkévaló.
Harmadszor, öntudatunk, emlékezetünk, lelkiismeretünk testünktől (annak lényeges tagjai elvesztésétől és egész anyagának hétévenkénti kicserélődésétől) függetlenül is megmarad: kell tehát léteznie benne egy olyan valóságnak, mely tőle és változásaitól függetlenül halála után is fennmarad.
Negyedszer, szellemünk korunk előrehaladása és testünk törékenysége ellenére is megmarad, amint ezt a tudományos és művészeti élet nagyjainál gyakran tapasztalhatjuk, tehát rendelkezünk egy tértől és időtől, tőlünk, körülményeink módosulásaitól teljesen független állandósággal, lélekkel.
Ötödször, minden tapasztalat azt mutatja, hogy értelmünk annál élesebbé, akaratunk annál erősebb lesz, minél jobban fegyelmezzük önmagunkat, mindjobban függetlenedve környezetünktől, ebből következően szellemünk akkor teljesedik be, ha megszabadulunk testünktől halálunk után.
Hatodszor, ahogyan álmainkban látunk, hallunk, beszélünk, noha szemünk, fülünk, szánk nem működik, úgy halálunk után is lesz további, kizárólag lelkünk általi – tehát nem érzékeink, a megismert természettudományok, hanem azokon kívüli, számunkra ismeretlen törvények szerinti – életünk.
Hetedszer, ahogyan a természetben semmilyen anyag, a legapróbb porszem sem semmisül meg – legfeljebb alakilag változik, de mennyiségileg megmarad -, úgy testünk – lelkünk hordozója – sem: halálával szellemünk éppúgy nem vész el, miként az orgonista halálával művészete sem.
Mindezekből belátandó, hogy a lélek halhatatlanságának tudata az emberi nem történelmével egyidős, ezért, hogy benne a kereszténység előtt és óta minden nemzet remélt valóságként, fizikai érzékünkkel nem láthatósága ellenére kétségtelen létről való meggyőződésként hitt, különösen is a ‘vészek hányta’ magyar, tudva Szózatunk költőjével:
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info