Az éremnek mindig két oldala van: az a vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre, akit 1944-es, hírportálunkon két történelmi dokumentummal egyértelműen alátámasztottan [1] áruló magatartásáért évtizedeken keresztül magasztaltak – és sajnálatosan nem kevés „nemzeti politikus” változatlanul ugyanezt teszi –, az 1945 utáni vérbírák viszont alighanem felakasztottak volna 1920-as évek eleji, a „Szózat” című deklaráltan magyar fajvédő lap hasábjain publikált írásai, de legfőképpen „Nemzeti újjászületés és sajtó” című, 1920-ban megjelent könyve miatt.
„Az elsodort falu” írója, a „Virradat”-ban publikáló Szabó Dezső szellemében rámutatott benne, hogy a kiegyezés utáni kormányok mennyire lebecsülték a kapitalizálódó sajtó tömegformáló hatását, hangsúlyozva, hogy széles néprétegeink lelki-szellemi megmételyezése mennyire döntően köszönhető neki, etnikumfüggő irányítói elsöprő többsége „destruktív” fellépésének, kormányintézkedéssel (mindenekelőtt sajtótörvénnyel) követelve hatalmuk mielőbbi megtörését, hangsúlyozva, hogy ez azonban „korántsem jelent merev, ellenséges állásfoglalást a hazafias és tisztességes zsidósággal szemben, nem jelent zsidógyűlöletet, annál kevésbé zsidóüldözést, csupán önvédelmet”, továbbá, hogy maradhatnak közpályákon, de „egyet nem szabad megengednünk, hogy a zsidóság a keresztény magyarság óriási többségének fölibe kerülhessen a jövőben az élet bármely terén”.
Idézett gondolatai alapján nem lehet kétséges, hogy a hazaárulásáért 1944. december 24-én kivégzett Bajcsy-Zsilinszkyt nemsokára éppen azok akasztották volna fel, akiktől fegyverszünetet kért, ha csak, mint kortársai közül Zilahy Lajos és Szabó Pál, nem tagadja meg korábbi önmagát.
Hunhír.info kommentár:
Ifj. Tompó László – Hunhír.info