Aligha van vitatottabb uralkodónk történelmünkben, mint az 1887. augusztus 17-én az ausztriai Persenbeugban született (és 1922. április 1-én a portugáliai Funchalban elhunyt) IV. (Boldog) Károly, az utolsó magyar király: míg egyes kortársai nem győzték csodálni állítólagos életszentségét, mások jó embernek, de rossz királynak tartották.
Mivel róla – különösen boldoggá avatása óta – többnyire csak elismerő hangokat hallunk, kívánatos, hogy „audiatur et altera pars”, „hallgattassék meg a másik fél is”, ezért két kortársa visszaemlékezésével kívánjuk árnyaltabbá tenni a személyéről és politikájáról kialakított egyoldalú képet, olvasóinkra bízva hozzá való viszonyulásuk kialakítását.
IV. Károly nemcsak magáért fizet, de megfizet dinasztiája négyszáz éves tévedéseiért
Tormay Cécile (1875-1937) a „Bujdosó könyv”-ben (1920-1922) korántsem szentet látott benne, hanem a Habsburg-dinasztia bűneiért megfizető utolsó uralkodóját:
„IV. Károly nemcsak magáért fizet, de megfizet dinasztiája négyszáz éves tévedéseiért. Hontalansággal fizet az unoka, mert őseinek Magyarország sohasem volt hazája.
Az uralkodóház megengedte, hogy kamarillája tervszerűen gyöngítse Magyarországot. És a kamarilla, hogy legyen, aki ellensúlyozza és ellenőrizze a rónák sohasem értett népét, ránk bocsátott minden fajzatot, utolsónak a Kun Bélák és Szamuellyék bevándorló kaftános apáit. Nemcsak mi ellenünk, de maguk ellen is. A Habsburgok nem értették meg, hogy erőnk az ő erejük, gyöngeségünk az ő gyöngeségük is.
Valamennyi országuk és tartományuk olyan népek és fajok kilengése volt, melyeket birodalmuk határain túlról rokonok hívtak, csalogattak magukhoz. A Habsburgok népei körös-körül kifelé néztek mind. A kényeztetett osztrákokat Németország, a lengyeleket Varsó, kedvenceiket, a cseheket a szláv óriás, az oláhokat az új Románia, délszlávjainkat a szerbek országa, az olaszokat Itália, zsidó alattvalóikat az internacionális zsidó világhatalom. Rokontalan csak a magyar volt. Mi nem néztünk sehová, odakintről minket semmi sem hívott. Az uralkodók mégis minden népüket dédelgették, és mindnek erőt, javakat, kincseket adtak.
Elmentek a népek és vitték a földünket, javainkat, kincseinket. A „divide et impera” [oszd meg és uralkodj – Ifj. T. L.] négyszáz éves vetése beérett, megoszlottak a népek, de a Habsburgok nem uralkodnak többé felettünk. A szétszakadt részek között az űrbe hullott a korona.”
Nem tudott megfelelni a reá váró feladatoknak: jó ember volt, de rossz király
Milotay István (1883-1963) – eredetileg Szepesi András álnéven megjelent – kortörténeti tanulmányában (Mohácstól Budaörsig, 1954) részletesebben erősíti meg a Tormay Cécile által megfogalmazottakat:
„Károly kétségkívül a legtragikusabb sorsú Habsburg volt, szerencsétlen és sajnálatra méltó, jobb sorsra érdemes ember. Rajta kívül álló körülmények hatása alatt, erőszakos cselekmények közrejátszása folytán, nehéz időkben került a trónra s nem tudott megfelelni a reá váró feladatoknak, mert sem akaratereje, sem emberismerete, sem szellemi képességei nem voltak meg hozzá. Békeidőben, nyugodt körülmények között talán megfelelt volna, és esetleg egyet-mást meg is valósíthatott volna az általa tervezett reformokból, de az, hogy békés időkben uralkodhassék, nem adatott meg neki. Azt viszont képtelen volt megérteni, hogy egy világháború nem a politikai kísérletek ideje, ezért csak rombolt anélkül, hogy a régi helyére valami újat és jobbat épített volna. Az egyetlen, ami mellette szól, hogy rosszakaratból soha semmit sem tett, telve volt jóindulattal s azon igyekezett, hogy mindenki szeresse, de ez sajnos nem volt elég. Nem tudta megítélni, hogy terveivel mikor, kivel és mit lehet megvalósítani, ezért rossz módot, még rosszabb időpontokat és használhatatlan végrehajtó szerveket választott ki azok kiviteléhez. Tettei felelőssége alól jó szíve és jóakarata természetesen nem mentesíthetik, hiszen felnőtt férfi volt s minden rosszért, amit uralkodása eredményezett, a történelem előtt ő a felelős. Jó ember volt, de rossz király, és semmitől sem állott távolabb, mint attól az ideális uralkodótól, akivé a legitimista propaganda, nyilván fia érdekében, utólag meg akarná tenni. Nem is lehetett az, elsősorban nem magyar szemszögből nézve, mert nem tartotta meg az alkotmányt. Ettől eltekintve is, uralkodásába, elhatározásaiba túldimenzionált családja minden tagjának döntő beleszólása, de legalábbis befolyása volt, birodalma sorsdöntő óráiban sokkal inkább férj, apa vagy sógor volt, semmint uralkodó.
Életében egyszer tudott csak szilárd lenni, amikor Tihanyban semmiféle rábeszélésre sem volt hajlandó trónjáról önként lemondani, pedig Szent István koronáját kétszer is eljátszotta. Először, amikor cserbenhagyva a forradalom szélén álló országát, feledve a koronázási esküt, a négy kardvágást, megszökött Bécsbe, illetve, ha távozásakor nem gondolt volna szökésre, amikor onnan, bármilyen áron és bármilyen veszedelem ellenére nem tért vissza. Másodszor pedig, amikor Budaörsnél hirtelen kijelentette, megrendülve a szerteheverő halottak látványától, hogy „nem akar további testvérharcot”. Ezzel beismerte, hogy maga sem bízik küldetésében, ezzel a rezignálással Budaörsöt a hiábavaló vérontás iskolapéldájává, az ő parancsára a halálba menteket hősi halottakból becsapott, félrevezetett áldozatokká tette. Mert azt, hogy irtózik-e a vértől vagy sem, nem Budaörsnél, hanem Sopronban kellett volna eldöntenie, de ha már egyszer elment Budaörsig, ha igazán király lett volna, nem alkudozott volna bitorlónak tartott egykori admirálisával [Horthyval – Ifj. T. L.], hanem élére állt volna érte vérző seregének. Nem ő lett volna az első magyar király, aki ezt megteszi s akkor vagy Budaörsnél halt volna meg, vagy a királyi várban, de semmi esetre sem Madeirán. Így csak annyit mondhatni róla, hogy jobb sorsra érdemes, jó szándékú, sors üldözte ember volt, de Isten mentse meg Magyarországot attól, hogy nehéz időkben újra olyan királya legyen, mint ő volt!”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info