Valaha iskoláink világhírűek voltak nemcsak a bennük folyó oktatás magas színvonala, hanem erkölcsi nevelése következtében is, köszönhetően olyan (elsősorban pap) tanároknak, mint az 1883. augusztus 12-én Dunaszerdahelyen született (és 1962. december 6-án Budapesten elhunyt) Marczell Mihálynak, aki mindmáig időszerű műveiben korunk nevelési csődjének legalapvetőbb okára mutatott rá, arra, hogy hova vezet, ha sem a szülő, sem a tanár nem mer vagy nem akar büntetni.
Örökösen Jean-Jacques Rousseau-ra (1712-1778) hivatkozva (aki szerint, amint regényéből (Emil, vagy a nevelésről (Émile ou De l’éducation, 1762)) kitűnik, tíz éves korig egyáltalán nem szabad az emberpalántával nevelőileg foglalkozni!) a szülők és a tanárok zöme mára már nem mer vagy nem akar büntetni, holott, mint Marczell Mihály írja (A katholikus nevelés szelleme, 1924) a nevelésben annyira fontos szeretet mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni a büntetést sem, ugyanis tagadhatatlan, hogy a lelki jó készségek mellett nem ritka esetben akadnak megrögzött hibák, sőt gonoszságok is, és ezekkel szemben kevés az eszmény, ezekkel szemben alig hat a szeretet, ezeknek letörése jórészt büntetéssel érhető el. Igaz, mint hangsúlyozza, a büntetés csak másodrendű eszköz, mivel lehetőleg a hibákkal ellentétes jó kifejlesztésére kell a fősúlyt helyezni, akad azonban számtalan eset, mikor egyenes rosszakarattal, kemény daccal, ösztönös szenvedéllyel találjuk magunkat szembe, ahol azután már csak a keményebb büntetés segít.
Ha valaha, ma feltétlenül megszívlelendő, sőt követendő útmutatása szerint a büntetés határát azonban szűkebb keretek közé kell szorítani, mint ahogy átlagosan szokás. A büntetés csak a legvégső fokban jelentsen tettleges büntetést: legtöbbnyire annak a kedves és jó szórakozásnak vagy élvezetnek elvonásából álljon, melynek túlzásba hajtása okozta a bűnös szokást.
Három pontban összegzi a büntetés célját:
1. Figyelmeztetés a bűn fokára: A szeretetteljes feddés kevésbé hívja fel a figyelmet a bűnre, mint a keményen kirótt büntetés. A gyermek megérzi, hogy nagyot kellett hibáznia, ha szeretett nevelője részéről kemény elbánásban részesül. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyermek a büntetés után vizsgálni kezdi egész életét és mérlegeli bűnös cselekedetének rosszaságát. Minél keményebb büntetést kap a gyermek, annál erősebb lesz a bűn nagyságának átértése.
2. A bánat fokának erősítése: Ha a gyermek azt látja, hogy az elkövetett hiba szomorúságra hangolja a nevelőt és a szomorúság büntetés kiszabására vitte, ez a belátás nagyon gyakran könnyet sajtol a gyermek szeméből, és ha a büntetés okos és a bűnhöz mért volt, akkor önként fakad belőle a bánat és bocsánatkérés érzése. Amelyik gyermekből bottal kell kierőszakolni a bocsánatkérést, annál, legtöbb esetben, semmit sem használt a büntetés. Ott vagy a büntetés volt rossz, vagy a gyermek lelke oly megdolgozatlan, hogy az alkalmazott büntetés rá nézve nincs elég lelki hatással.
3. A további bűnök elkerülése: A büntetés félelmet kelt és sok bűntől visszatart. A félelem ugyan a legalsóbbrendű nevelési eszköz, de tagadhatatlan, hogy nagy szerepet játszik. A jó időben alkalmazott büntetés felkelti a jövőben ismétlődhető büntetés gondolatát. Szenvedélyes, indulatos gyermek a szigorú apa előtt könnyebben fékezi magát. A büntetés hatásai közül tehát nem lehet kizárni a félelmet sem. Aki ezt teljesen ki akarná zárni, az eszményesítené az életet s nem számol a gyermeklélek valódi helyzetével.
Aligha szükségesek hosszadalmas család- és iskolatátogatások ahhoz, hogy meggyőződjünk, hova vezet, ha pedig ezt kizárja a szülő és a tanár, nem tudva vagy egyenesen tagadva, hogy a büntetés végső soron Isten eszköze és a lelkiismeret hangjában az Ő szava szólal meg.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info