Médiavilágunk rákfenéit taglalva ezennel is, ismét Szabó Dezső remekéhez, „Segítség!” című méltatlanul elfeledett, noha roppant aktuális regényéből kölcsönzött iskolapéldával világítunk rá arra, hogy a Wass Albert-i regényvilágban, különösen a „Kard és kaszá”-ban az erkölcs fundamentumának tekintett adott szó szentsége mennyit is ér a médiavilágban.
Az 1925-ben megjelent regény az úgynevezett „keresztény kurzus” – Bangha Béla jezsuita találó szavaival a „megkereszteltek kurzusa”, Szabó Dezsőével „görénykurzus” – igazi arcát fedi fel: szerkesztőinek, újságíróinak zöme az immoralitás képviselői, olyanok, akik az általuk hangoztatott – akkor éppen „nemzeti-keresztény” – elvek kreált képviselői, mint a csak „sápadt versikéket és pincevilágítású elbeszéléseket” írogató könyvkiadó, Holló Géza [Szabó Dezső nómenklatúrájában Farkas László, a Táltos Könyvkiadó tulajdonosa, „Az elsodort falu” első megjelentetője – Ifj. T. L.],, aki az író regénybeli fiatalabbik önmagának, Baczó Mózes költőnek felajánlja, hogy kiadja verseit:
„– Nagyon, nagyon szeretném, ha ki tudnám adni a verseit, Baczó úr.
Egy nagy hűvös utca nyílt a Mózes mámorába. Téveteg szemmel, mintha nem tudná, nagy boldogság vagy tragédia kopogtat a lelke ablakán, kérdezte:
– De hát mi akadályozná?
Holló aggályosra borult:
– Rengeteg kiadásom van. A Roznyák verskötetén milliókat vesztettem, most használhatom pakoló papírosnak. Senki sem vesz könyvet, különösen verseskönyvet. A kiállítás költségeit még csak fedezném, de az a rengeteg honorárium.
– Micsoda honorárium? – kérdezte gyermekes felpattanással Mózes.
– Hát az ön honoráriuma.
Mózes elpirult, mint egy mások előtt megölelt menyasszony.
– Nekem nem kell honorárium, fütyülök a honoráriumra. Csak szép legyen a könyv.
Holló egyszerre száz Holló lett és mindenik barátságot forrósított Mózes felé. Beszéltek az újabb irodalomról, koccintgattak, majd Holló lanyha szórakozottsággal egy papirost keresett elő zsebéből s vagy tíz soros szerződést írt rá. Odatartotta a fiúnak:
– Talán jó lesz, ha ezt a kis firkát aláírja, úriemberek közt elég ennyi.
Mózes olvasatlanul dobta nevét az írás alá s egész gőgös gyermekszíve a torkába duzzadt. Holló zsebre tette az írást s szemeivel beleásva a Baczó szemeibe, óvatos-hidegen kérdezte:
– De ugye ön mondott le önkényt a honoráriumról?
– Természetesen – és megint elpirult.
Holló megcsordult szeretettel ütötte poharát az övéhez:
– Szervusz, Mózsikám, tegezzük egymást!
Ez a pohár visszavitte Mózest a mámorába. Elkezdett valamit szavalni a magyar forradalomról, a világ megtisztításáról, de Holló már tovább sompolygott egy székkel. Mózes fizetésre hívta a korcsmárost, mindent ő fizetett, még a Holló vacsoráját is.”
Mózes egy év múlva aztán mégis meggondolta a kiadást, felkereste Hollót:
„– Eljöttem, hogy visszakérjem a kéziratomat. Nem akarom többé kiadni a verseimet.
Holló úgy hunyorgatott feléje, mint a macska a gőzölgő fazékba:
– Mit tetszik keresni? Kihez van szerencsém?
Mózesnek türelmetlen lett a hangja:
– Ugyan, kérlek, csak megismersz. A verseimért jöttem.
Hollónak még bizonytalanabb lett az arca.
– A verseiért? Szabasd kérnem a nevét?
– Baczó Mózes vagyok. Most csak emlékszel rá?
Holló nagy ködből intett ki:
– Tessék a Zucca úrnál tudakozódni. Benvenutó, kérlek, ez a fiatalúr a verseit keresi.
Odamosolygott az olasznak s visszamerült az ó-kínai keramikába. Az olasz melegen rázta meg a Mózes kezét:
– Tudja, hogy ön csodálatosan hasonlít egy szirakuzai Hermes-fejhez? Az örök kérdés az arcon. Ez voltaképpen az egész görög művészet. A görög szobrászat nem megoldás, hanem keresés. Az összes ránk maradt emlékek egyetlen kérdésnek a darabjai: mi az élet? Mi az ember? A görög szobrászat voltaképpen a gnosztikus filozófia márványban…
– A verseimet kérem vissza. Nem fogom kiadni őket – zsilipezett közbe Mózes.
Zucca átkiáltott Hollónak:
– Te, Géza, olvastad Kernernek a görög művészetről szóló legújabb munkáját? Legközelebb meg fogom cáfolni. Az utolsó betűig megcáfolom.
Mózes türelmetlenül tipegett. Zucca kiszólt az áradatából:
– Nem emlékszem semmiféle Baczó versekre. Tessék Kalecsák úrhoz fordulni. – A Baczó nevet erősen megnyomta s odavillantott szemeivel Kalecsáknak.
Mózes odament a vastag ellenséghez. Kalecsák előre kérdezte:
– Mikor adta be Bakó úr azokat a verseket?
– Nem Bakó, hanem Baczó. Van már egy éve, magának Hollónak adtam át.
Kalecsák eltöprengett:
– Baczó, Baczó! Lássuk csak. Nem egy nagy kék fedelű füzetben volt?
– Igen, kék vászonfedelű.
Kalecsáék kinyitott rengeteg fiókot, egy nagy íráscsomóban kutatni kezdett. Aztán kihúzott egy nyomtatott nyugtát, melyre egy megsárgult papiros volt ráragasztva. Súlyos nyugodtsággal mondta:
– Igaz, igaz. Baczó Mózes, ugyebár? Vissza akarja kapni a verseit?
– Igen.
– Itt a nyugtája. Önnek kifizetett a vállalat ezekért a versekért ötmillió koronát. Hajlandó valorizálva visszafizetni?
Mózesnek lángba borult az arca:
– Egy fillért sem kaptam! Úgy adtam Hollónak egy éjszakai megbeszélés után.
Kalecsák gúnyosan tartotta eléje a nyugtát:
– Ez nem az ön írása?
Mózes mohón hajolt a nyugta fölé. A ráragasztott papírosban visszavillant a korcsmai papírszelet. Tényleg az volt rajta, hogy verseiért ötmillió koronát átvett. Ő akkor olvasatlanul írta alá.
Nagy bágyadtság öntötte el tagjait. Minek dühöngeni, minek veszekedni? Ha egy gazembert le is ütne, nem lenne kevesebb gazember a világon.”
Nem ám, főleg nem nálunk, ahol az ilyen iskolapéldák mindennaposak.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info