Egyre romlóbb mentális állapotaink miértjeit keresve rendre felvetődik ez a kérdés, amire a legtöbben azt válaszolják, hogy mindennek oka az összetartás, a testvéri érzés, az empátia gyengesége, sőt hiánya, azonban ha nagyjaink életútját mélyebben megismerjük, arra döbbenünk rá, hogy igazi énünk mégis ezek elismerésében és megélésében rejlik, amint erre Szabó Dezső önéletrajzi vallomása emlékeztet.
Régen nyomta Honunkat már a megbántott Egek azon átka, hogy érteni, megfogni egymást nem tudtuk vagy nem akartuk, olvassuk Széchenyinél, mégis, nemzeti nagyjaink életmotivációit inkább a Szent Ágoston-i elv vezérelte, az, hogy in necessibus unitas, in non necessibus libertas, in utriusque caritas, vagyis a fontosakban egység, a kevésbé fontosakban szabadság, mindenekben pedig szeretet, főleg, ha a haza sorsáról van szó, így például bármennyire is elkeseredett hitvitákat folytatott egymással Pázmány Péter és Bethlen Gábor, amikor nemzeti megmaradásunkról volt szó, kezet fogtak.
Erről volt nevezetes valaha a magyar, különösen is az erdélyi, vagyis hogy ha különböző megközelítésekből is, egyet akar, hazája javát mindenben, ami felold minden emberi gyarló szeszélyt, végletek közötti vergődést. Lássunk erre most két torokszorító példát Szabó Dezső önéletrajzi vallomásából, az Életeimből!
Az elsőben beszámol édesapja kolozsvári főjegyző barátjával való gyakori találkozásainak tapasztalatáról, arról, hogy mihelyst vacsora után beszélgetni kezdtek, szokás szerint szidva a mai világot, a mai erkölcsöket, Lugossy bácsi egyszer csak kibökte:
– Hát most már mégis remélhetünk jobb napokat. Majd csak rendet csinál lassanként Tisza Kálmán.
Apám felcsattant, mint egy elsütött puska:
– Ugyan, hogy beszélhetsz ilyet! Éppen Tisza Kálmán csinál rendet. Hát te egy pecsovicstól, egy árulótól vársz jobb napokat?
Lugossy bácsi türelmes és méltóságosan tanító volt:
– Nézd, Jóska, az ember mégsem foglalkozhatik azzal egész életében, hogy ellenzéki legyen. Most, hogy rendeztük viszonyunkat Ausztriával, megkezdődhetik a komoly építés munkája. Magyarországnak pedig erre van szüksége, hogy megerősödjék.
– Komoly építés! Mit épít a te pecsovics Tisza Kálmánod? Beépíti a magyarságot Ausztriába. Beépíti a német nyelvet a magyar hadseregbe. Maholnap új aradi akasztófákat épít, és te majd tapsolni fogsz neki.
– Kedves Jóska, az effélét nem lehet érzelmi alapon tárgyalni. Az akasztófás emlékek lezárultak hatvanhéttel. A kiegyezésre éppen a magyarság érdekében volt szükség.
– Ne beszélj így, Pista, mert olyant mondok, hogy megbánom. A magyarságnak volt szüksége arra, hogy a düledező Ausztriát a vérével, a verejtékével újra erőssé kulimászozza! A magyarságnak van szüksége arra, hogy amit eddig erőszakkal, börtönnel, akasztófával nem tudtak elérni, azt most szép szóra magunk csináljuk meg! Mi vegyük önként nyakunkba az osztrák igát, mi piszkoljuk meg fiaink száját a német nyelvvel! Hatvanhét a magyar temetés kezdete, és aki mást mond, az nem magyar ember.
Lugossy bácsi szélesen legyintett:
– Ugyan, Jóska. Te indulatos ember vagy, s az indulat vak. Hatvanhét az egyetlen biztosítéka a magyarságnak a sok idegen nemzetiség közt. Negyvennyolc széllelbélelt képzelgés. Kamaszgyerekeknek való, nem komoly, felnőtt embereknek.
Apám céklavörösből egyszerre fehér lett. Úgy lecsapta a pipáját az asztalra, hogy a pipa messze gurult a szárától. Elrekedt hangon, irtózatosan lángoló szemekkel mondta:
– Az én házamban nem lehet ilyent mondani. Aki ilyent mond, az nem lehet barátom, az hitvány hazaáruló.
Most már Lugossy bácsi arca is fehér volt. Nyugodt méltósággal felkelt, vette kalapját. Odaszólt hozzám:
– Dezsőke, add át hódolatos kézcsókomat és hálás jobbágyi köszönetemet mamádnak.
A küszöbön visszafordult. Lefojtott hangon mondta:
– Jóska, ha az a szent asszony nem volna, most megölnélek.
Indult. De még egyszer visszafordult.
– Jóska, ígérem, hogy igyekezni fogok, hogy ne emlékezzem rád.
Elment. Lugossy bácsi minden látogatása, ha más szavakkal is, de lényegében mindig így végződött. És pontosan így végződtek az apám látogatásai Lugossy bácsinál. Azért amikor újból találkoztak, úgy örvendtek egymásnak, mintha semmire nem emlékeznének. Nem lehetetlen, hogy éppen ezek a viharos összeütközések adták meg barátságuk értékét. Kellett a dráma, kellettek az átnyargaló nagy lelki viharok ezeknek a közelmúltban annyi nagy eseményen átkergetett embereknek. Habjai egy felrázott kornak: a vihar mintegy belső higiéniája volt lelküknek.
A másodikban arról vall, hogy székelyudvarhelyi tanársága alatt milyen nevelői hatással volt tanítványaira:
Itt jön felém a Petőfi Sándor alakja. Ne tessék összetéveszteni, itt nem arról a csodálatos Géniuszról van szó, aki olyan messze ható fénnyel tudta bevilágítani a tragikus magyar életet. Petőfi Sándor harmadik reálista volt, egy hasonló nevű diósgyőri vasmunkás fia. A harmadik osztályban tanító tanárok, ottani óráikról jövet rendesen ilyen mondatokkal léptek be a tanári szobába:
– Hát ez a Petőfi Sándor borzasztó, ma megint szemtelenkedett.
– Én kénytelen leszek felpofozni azt a Petőfi Sándort, ma megint visszafeleselt.
Kíváncsi lettem, micsoda rettenet az a gyermek, aki meglett tanárok haragját így mozgósítani tudja. Felszólítottam. Erősen épített, nyílt arcú, jó fejalkotású gyermek volt. Durcásan kelt fel, és úgy nézett rám, mint aki valami bántást vár. Rögtön láttam, hogy egy értelmes, jó fiúnak született gyermekkel van dolgom. De olyannal, akinek szüksége van, hogy jóindulat sugározzék feléje, hogy aztán ez nyisson utat az ő jóságának. Azt is látta, hogy mindig kész dacosságát jó részben a neve szuggerálja. Két-három zord felelete után elkacagtam magamat:
– Na, kiskomám, te bolond gyermek vagy. Úgy viseled magad, mintha fel akarnád öklelni az egész világot. Látod, az a másik Petőfi Sándor, aki volt olyan legény, mint te, ha csak egy kis jóakaratot mutattak is iránta, azzal hálálta meg, hogy magaviseletével, szorgalmával megmutatta: érdemes erre a jóakaratra. Már most meg tudnád-e mondani, miért ne lennék én jóakarattal irántad? Hiszen éppen azért, mert tudom, hogy értelmes és jó fiú vagy, el akarom érni, hogy örömet szerezz szegény szüleidnek, akik beléd helyezik minden reményüket, és annyit áldoznak éretted. Ülj le, fiacskám, gondold át, amit mondtam, és hiszem, hogy mi még jó barátok leszünk.
A gyermek éktelen csodálkozással ült le. Szemeiből néma könnyek jöttek, melyeket haragosan törölt le. Megtudtam, hogy a következő tízpercben félrevonult a játéktól, és sírt. Egyik legjobb, kezesebb tanítványom lett. És sunyi öröm volt, mikor rövid idő múlva ilyen mondatokat hallottam a tanároktól:
– Nem is olyan buta ez a Petőfi Sándor, ma egészen értelmesen felelt.
– Ezt a Petőfi Sándort valósággal kicserélték, egész rendes gyerek lett.
Tanulság? Igen, kellettek a két viharvert barát közötti viharos összeütközések, szükséges volt a tanár diákja iránt érzett jóindulatának kisugárzása. Mert ilyen az igazi magyar, mert függetlenül attól, milyen hivatást tölt be, testvérének tekinti társát, akiben legfeljebb vitapartnert és nem lebunkózandó ellenséget lát.
Úgy tűnik, ez az, ami az átlag magyarból ma a legjobban hiányzik, ezért megkeseredett, ezért nem tud örülni a maga és főleg a másik sikerének.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info