Mi sem jellemzőbb sajátossága az elmúlt félszázad magyar légkörének, mint hogy áramlatait leginkább mikesi sorsot vállaló (azaz emigráns) költői-írói érzékelték leghamarabb, mint (hogy csak a legnagyobbakat említsük) Alföldi Géza, Fáy Ferenc, Flórián Tibor, Kannás Alajos, Tollas Tibor és Wass Albert. Az ő sorukba illeszkedik a 2011. július 8-án kaliforniai száműzetésében örökkévalóságba költözött Zas (Szász) Lóránt.
Az 1938. március 9-én Budapesten született, 1956-ban érettségizett, 1957-ben államellenes szervezkedéssel vádolt és letartóztatott, szabadulása után kenyerét segédmunkásként kereső, majd villanyszerelő képesítést szerzett, 1967-ben Olaszországba, 1968-ban az USA-ba emigrálni kényszerült, fizikai munkásként és börtönviseltként egyaránt verselő költő-író művészi pályájáról nemcsak a hazai, hanem az emigráns lexikonok, kritikák is szemérmesen hallgattak, amiért tollát mindig a felismerés vezérelte, annak megtapasztalása, hogy a bolsevizmus és a liberalizmus egypetéjű ikrek, ezért, hogy versei, írásai nem illenek sem a kommunista, sem a liberális, de még a magát népinek-nemzetinek tekintő irodalompolitika Illyés Gyula találó szavával magánszorgalmú kutyáinak, azaz gátlástalan kiszolgálóinak kánonjába sem, osztozva ezzel művészi-emberi példaképeinek sorsában, mindenekelőtt az Erdélyi Józsefekében, Sértő Kálmánokéban, Wass Albertekében.
Lírájában, prózájában az ő lázadásuk éled újra, sokszor nyersen, szilaj vágtatásokban, pereskedve saját fajtájával is, amiért élete megnyomorítói előtt rendre megalázkodik, nem kímélve pörölycsapásaival az Ady magyarságverseiből (kiváltképpen A Hortobágy poétájá-ból) oly ismert csorda népeket, a piszkos, gatyás, bamba társakat, vagyis a millióinkat lassú népirtásra ítélő két világhatalom hazai konjunktúralovagjait. Vele az említett példaképek talán utolsó nagy emigráns utóda távozott közülünk, életműve azonban a nemzeti ellenállás fegyvertárába kerülve várja mindazokat, akik még harcolni tudnak és mernek igazságainkért. Ezt kívánva az alábbi verseivel tisztelgünk emlékének.
Ugyanazok
Ugyanazok mondanak nemet,
akik már igent mondtak.
Ugyanazoknak a verseit szavalják,
akiknek a verseire masíroztak.
Ugyanazokat tapsolják,
akik kaptak egy díjat.
Ugyanazok a fejfedők,
ugyanazok a derék-szíjak.
Ugyanazok emelnek szobrot,
akik már szobrot loptak.
Ugyanazok a fák és ugyanazok az
éjszakák és ugyanazok a halottak.
Ugyanazok az orgiák,
és ugyanazok dalolnak.
Hihetsz te ugyanazoknak?
Akkor majd
(Náci munkatársaimnak)
Akkor majd újra szólok,
ha szabad lesz a szó ott,
és nem mondhatja, náci,
aki a köldökéig lát ki.
Abban az eljött korban
síromon kopja koppan,
és árpádsávos zászlók
őrzik álmomat. Rárót
és Retyezát zöldje fénylik:
fűben fürdik a mén itt.
Abban az új, de ős-világban
boldog lesz az, akire vártam,
akinek csillagos szemében
elszántság lesz, szemérem.
Akkor a pártütőnek
börtön jár majd tetőnek,
ahonnan mondhatja: Én nem
így akartam. Löktek és féltem.
Elég volt
Elég volt az, hogy a falatnak
az íze rossz, és nem is adnak.
Elég volt az, hogy mende-monda
amit hirdet sokszáz bolond ma.
Elég volt az, hogy meg se hallgat
akinek mi adtunk hatalmat.
Elég volt az, hogy szegény népet
hülyit, aki gazdag pecér lett.
Elég volt az, hogy nyálas senkik
lehetnek górék: yenkik, yenkik.
Elég volt az, hogy ha meglőnek
a száraz föld lesz szemfedőnek.
Elég volt az, hogy mára másnak
árulják ki teljes hazánkat.
ELÉG VOLT!
Már rög lettem
Már rög lettem temetve,
fejfát növeszt az este,
a téren gyász-huszárok
böfögnek, fényt nem látok,
hőseink is lehányva,
mészt önt ismét a lárva,
a balról ide hordott
szemétben állnak kordont,
akik ma kiabálnak
bűnösök, új tatárhad,
tűrünk, hallgatunk, félünk,
nincs puskánk, nincs reményünk,
hogy lázadjunk, lobogjunk:
nem vagyunk, csupán voltunk.
Segítsetek!
(A nemzet jobbik többségének)
Segítsetek elérni a másik partot!
Hajótöröttek, száműzöttek, harangok
hirdessétek, hogy élni akartok!
Tegyetek ki kosarakat a földre,
legyen azokban szőlő, alma és körte,
virágokat is hintsetek körbe!
Olyanok legyetek, akik az árnak
Hullámain lovagoltok! Várnak
A bekötött szeműek, a meg nem találtak.
Könyörögni ne tanítsatok, csak állni!
A folyamon nem kell lépcső, sem sámli.
Csak úszni kell, evezni és navigálni.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info