1904. május 5-én hunyt el Budapesten Jókai Mór, akinek utolsó éveit a szó szoros értelemben pokollá változtatta második felesége, Grosz Bella.
1899-ben vette el a hetvennégy éves írófejedelem a húsz éves színésznőt, Grosz Bellát: a frigy országszerte hatalmas felháborodást váltott ki, élete pedig ettől a pillanattól pokollá változott. A részletekről szemtanúk sokasága nyilatkozott Fényes László újságírónak közvetlenül az író halála után, aki ezeket két füzetben meg is jelentette. Közülük elég a „Jókai Mór utolsó évei”-t fellapoznunk.
Amint írja, „boldogságáról zengtek Jókai Mórnak, s mindenki az ellenkezőjét tudta és beszélte. Gyöngéd ápolásról ódáztak, holott az ellenkezőjét tapasztaltam. Részvétük hazug kifejezésével fordultak az emberek ahhoz, akinek egy jó szava nem volt az ősz poétához, még idegenek előtt sem.”
ÍME NÉHÁNY TANÚVALLOMÁS
Csendes József inas még 1901 márciusában állt Jókaiék szolgálatában. Mintegy fél esztendeig volt ott.
– Tudom a saját sok tapasztalatomból, hogy felháborítóan bántak Jókai Mórral. Mikor már nagyon megszerettem s ő is engem, szóltam neki, hogy méltóságos uram, ez nem mehet így tovább. Elmondtam neki sok mindent, azt is, hogy nem ilyen életre érdemes ő, amire könnyezve felelte:
– Tudom fiam, mindent tudok, érzek, de nem tudok segíteni rajta. A leányomat kitagadtam, most tőlük is elmenjek!
Alig hogy náluk voltam, nagyon összevesztek, azaz a méltóságos asszony rontott neki a méltóságos úrnak. A botot verdesték előtte a földre, azt is tudom. Dacára, hogy úgy volt, együtt megyünk ki a Svábhegyre lakni, a vihar után csak a Grósz-família ment ki, az öreg méltóságos urat pedig ott hagyták a lakás egyik szobájába, amely szintén egészen be volt naftalinozva. Iszonyú nehéz szag volt a szobában, ahol együtt aludtunk is. A többi szoba le volt csukva. Szegény jó méltóságos úr, még ő adta nekem az egyik takaróját, hogy nekem is legyen. Nyolc napig éltünk így. Végre a méltóságos úr nem bírta tovább s a nyolcadik nap kocsin kimentünk a Svábhegyre. Mikor megérkeztünk, a [Grosz – Ifj. T. L.] gyerekek szaladtak elibe s a nyelvüket öltögették reá.
Staar Alice francia társalkodónő elbeszélése szerint „külön sétáltak mindig, mégpedig, hogy Jókai csak az Abbazia-Ika közt vonuló úton sétálhat. Egy délelőtt Jókainé megjegyzést tett, hogy ma nem megy sétálni. Élve ez alkalommal, Jókai ment Volosca felé. Groszék s én velük később mégis sétára mentünk s ismét Volosca felé. Az úton Jókait találtuk, egy úrral diskurált éppen. A fiatal méltósága dühös lett nagyon, az úton már előre szaladt, de nem szólt egy szót sem, hanem lángolt az arca. Mikor aztán Jókai hazajött, reáförmedt:
– Hol voltál te gazember?
– Volosca felé. Talán csak szabad.
– Hogy mertél te arrafelé menni? Hát nem kikértem magamnak?
– Délelőtt azt mondtad, hogy nem fogsz arra menni. De hiszen végre is, az sem olyan nagy baj talán, ha egy úton járunk.
– Kuss. Mars be a szobádba, vén trotli. Hallgass, mert leköplek.
És Grosz Bella beváltotta fenyegetését. Rémes volt nézni, amint az a szegény nagy ember elővette zsebkendőjét s letörölte arcáról a szennyet. Fellángolt a szeme erre még őneki is és valamit szólt. Nem tudom már mit, inkább csak magának beszélt félhangosan. Mi dermedve álltunk körül. Bella őméltósága pedig újból neki kezdett, szidta Jókai édesanyját és leányát. A szavakat nem reprodukálom, csak a végét:
– Igen, ha megdöglesz, akkor is lefoglak köpni.
– Mit bánom én, ha egyszer már meghaltam. Csak tedd.
Grosz Bella erre az íróasztalon levő saját arcképét ragadta fel és utána vágta Jókainak. Szerencsére nem találta, csak a bokáját, pedig brutális erővel volt dobva. A rámája is összetörött.
Jókai már szobája ajtójánál volt s kihúzta a kulcsot, nyilván, hogy belülről bezárja. Hörögve rohant oda Grosz Bella:
– Mit, még te mersz kulcsot kihúzni?
És fojtogatni akarta. Ekkor én és a leányok rohantunk oda és nagy nehezen visszatartottuk az asszonyt. Jókai bement a szobájába s most már Grosz Bella csukta reá az ajtót kívülről.
Nemsokára kopogás hallatszott az ajtón, de négyszer vagy ötször kopogott Jókai, míg végre beengedték. Úgy látszott, mintha elmenésre határozta volna el magát. Grosz Bella is kijött szobájából s odaszólt mártír férjének:
– Ezen túl nem mérgelődöm veled.
Jókai így válaszolt:
– Nem bánom. Elmehetsz Nizzába. Majd én is elmegyek oda, ahova én akarok. Ez már több mindennél. Ezt a szenvedést tovább nem bírom.
Még az este el akart utazni. Öltözni is kezdett, de ekkor Groszék újból reázárták az ajtót. Úgy kiabáltak át az ajtón:
– Nem mész el innen egy tapodtat sem!
Maga Grosz Bella pedig egyszerre csak valami medált kért vissza Jókaitól:
– Add vissza, ne hurcold magaddal.
Jókai erős energiával válaszolta:
– Nem adom. A medált nem adom. Az az én emlékem.
Grosz Bella kacagni kezdett:
– Majd ellopom.
Aztán csönd lett megint. Groszék tanácskozásra gyűltek össze. Hogy mit beszéltek, természetesen nem tudhatom. Föltűnt azonban, hogy Jókai nagyon csöndesen van a szobában. Reányitották az ajtót s magam is odasiettem. Jókai ott állt a szoba közepén, hátrafordult arccal, kezében revolver. Az öreg Groszné kiáltott:
– Ide azt a pisztolyt!
Egyúttal nekirontott Jókainak s ledobva őt a pamlagra, kicsavarta kezéből a fegyvert.
– Igen – szólt Jókai, hogy magához tért kissé – öreg napjaimra jobb lesz nekem a halál.
A felesége kiáltotta:
– Ne higgyetek neki, többször megtette már, de mi nem ijedünk ám meg!
Augustine Róbert francia társalkodónő elmondta, hogy Grosz Bellának „soha egy jó szava nem volt hozzá, ha csak némelykor valamit nem akartak tőle, hogy írjon. Olyankor megengedte Grosz Bella, hogy meg is csókolja. De ha már másnap közeledett felé, a legbrutálisabb szavakkal kergette el:
– Eredj te komisz!
Egyetlen levelét sem ő bontotta fel, hanem felesége vagy az anyósa. Ha nem tetszett nekik a levél, egyszerűen eltépték s meg sem mutatták Jókainak, viszont neki sem volt szabad semmit írnia anélkül, hogy meg ne mutatta volna Groszéknak. Ha pénzküldemény jött, azt is egyszerűen ők vették fel. Az Ilonka, a legfiatalabb Grosz-leány írta alá Jókai nevét. Jól emlékezem, hogy egy ízben nagyobb összeg érkezett s én mentem el Grosz Ilonával a postára. A postatiszt megjegyezte, hogy az utalványt a méltóságos úrnak személyesen kell aláírni. Erre hazamentünk s ott Grosz Ilona aláírta Jókai Mór nevét a nyugtára s visszamentünk a postára. A tisztviselő még megkérdezte: kérem, maga a méltóságos úr írta ezt alá? Igen, felelt reá Grosz Ilona s így a pénzt ki is fizették.
Íróink közül Herczeg Ferenc is megszólalt, megerősítve, hogy „Jókai Mórné született Grosz Bella idegen emberek előtt brutálisan bánt Jókai Mórral”, továbbá Márkus József:
– Emlékszem egy esetre Siófokon. A fürdőház közelében álltam Jókainéval és édesanyjával. Mint többször, a mesterről volt szó és ezúttal is kérleltem Jókainét, hogy hivatásának magaslatára emelkedve bánjék jól a nagy költővel, mire Jókainé ámulatomra megokolás nélkül a következő szavakat mondta: „Jókai egy alávaló gazember.” Ámulatomból még időm sem volt magamhoz térni, mikor Jókainé édesanyja ezekkel a szavakkal toldotta meg leánya érthetetlen kifakadását: „Jókai csak azóta igazán nagy ember, mióta mi vagyunk mellette. ”
Tanulság
Irodalomtörténeteink vagy hallgatnak minderről, vagy egyszerűen letagadják a megtörténteket – hiszen közülük bármelyiküket ugyebár – származásuknál fogva! – csak hódolat illet meg, nem bírálat –, kivéve Pintér Jenőét, amelyben ezt olvassuk: „A zsidóság büszke rá, hogy fiatal feleségét közülük választotta. Második neje, művészi nevén Nagy Bella, húsz éves. A házasságot több nyilvános botrány kíséri. Olyan megdöbbentő dolgok játszódnak le ezekben az években, hogy fölelevenítésük kegyetlenség volna. Az író kitagadja régi hozzátartozóit s teljesen visszavonul a Grosz-család körébe. Leánya, Feszty Árpádné Jókai Róza, még csak egyszer látja, az Opera egyik földszinti páholyában: »Hogy meg volt öregedve! Milyen görnyedten ült! Sohase felejtem el azt az érzést. Három esztendő és annyi borzalom után viszontlátni!«”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info