„Én egyáltalán nem igazságokra törekszem: politikus vagyok, ezért olykor tudatosan követek el jogtalanságokat, az állam érdekében és személyes érdekemben” – vallotta az első világháború végi párizsi „béketárgyalásokon” Eduard Beneš, aki ugyan 1945-ben hirdette ki dekrétumait, azonban minden nemzetiségeknek tett korábbi ígéretét megszegve előtte is annak szellemében járt el műállamában a magyarsággal és a szudétanémetséggel szemben, sőt már 1916-ban követelte hazánk feldarabolását.
Ami közismert, az 1945. május 19-én kelt 5. számú dekrétuma („az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek állami kezeléséről) 2. §-a első bejkezdése („az állami szempontból megbízhatatlan személyeknek a Csehszlovák Köztársaság területén levő vagyonát állami kezelés alá veszik e dekrétum további rendelkezései értelmében”), 4. §-a („állami szempontból megbízhatatlanoknak kell tekinteni a német vagy magyar nemzetiségű személyeket”), 6. §-a („német vagy magyar nemzetiségűeknek tekintendők azok a személyek, akik az 1929 óta tartott bármelyik népszámláláskor német vagy magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, vagy pedig a német vagy magyar nemzetiségű személyeket tömörítő nemzeti csoportok, alakulatok vagy politikai pártok tagjai lettek”), továbbá 1945. június 21-én kelt 12. számú dekrétuma („a németek, a magyarok, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és sürgős elosztásáról”) 1. §-a 1. bekezdése („azonnali hatállyal és térítés nélkül a földreform céljaira elkobozzuk azt a mezőgazdasági vagyont, amely német és magyar nemzetiségű személyek tulajdonában van, állampolgárságukra való tekintet nélkül”).
Alig vagy kevésbé ismert viszont, hogy amíg Lloyd George brit miniszterelnök1918. január 5-én kijelentette, hogy „Ausztria-Magyarország felosztása nem alkotja részét az antant háborús törekvéseinek”, Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-i „14 pontja” pedig csak „autonóm fejlődés”-t, „önrendelkezési jog”-ot akar biztosítani a Monarchia népeinek, Beneš már 1916-ban röpiratban követelte, hogy „Ausztria-Magyarországot fel kell osztani!”, és romjain fel kell állítani a négy részből – Csehországból, Morvaországból, Sziléziából és Szlovákiából – álló cseh-szlovák államot, amelynek északi szomszédja Lengyelország, a keleti Oroszország, a déli (a szerb, horvát, szlovén területek egyesítésével létrehozandó) Nagy-Szerbia lenne, továbbá az így megjövendölt új állam, szomszédjaival együtt, a Lajta és a Rába között egy korridorral a cseh területhez kapcsolva, Németországot körülkerítené, Olaszország pedig segítene a szlávoknak, hogy Ausztriát és Németországot az Adriától örökre eltávolítsák, végül Erdély Romániához kerülne, így a megmaradt Magyarország csak magyarlakta területeket foglalna magába.
A párizsi Grand Orient szabadkőműves páholy 1917. június 28-a és 30-a között tartott konferenciáján lényegében az iménti Benes-i forgatókönyvet fogadták el, ő maga pedig már 1918 őszén egyenesen követelte Pozsonyt, mint „századok óta szláv város”-t, majd (a „Times” 1918. november 6-i számában) az egész Felvidék cseh megszállását, mondván, „Magyarországon bolsevizmus fenyeget s ezt egyedül csak a csehek tudnák elhárítani”. A trianoni szerződés aláírásakor ugyanakkor azt fájlalta, hogy Moson, Somogy, Vas, Zala vármegye nem lett Csehszlovákiáé, meghamisítva a rájuk vonatkozó népességi nyilvántartást (szerinte 1920-ban 700 000 volt a négy vármegye lakossága: 200 000 magyarból, 200 000 szlávból, 300 000 németből állt: a valóságban 1 270 115 ből 769 169 volt a magyar, 282 215 a német, 216 205 a szláv (horvát és vend)).
1919. szeptember 10-én Beneš aláírta a Saint Germain en Laye-i kisebbségi szerződést, amelyben kötelezte magát – amint dr. Ősz Béla tanulmányában (Benes. A megtévesztő propaganda nagymestere újra munkában, 1941) olvassuk –, hogy „Cseh-Szlovákország minden lakosának életét és szabadságát, születési, állampolgársági, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül megvédi: cseh-szlovák állampolgároknak ismeri el mindazokat, akiknek állandó lakhelyük van az odacsatolt területen, vagy ott születtek, ezen felül megadja az optálás [(lakhely)választás – Ifj. T. L.] jogát is: akik máshová optálnak, elvihetik vagyonukat és tőlük semmiféle kilépési díjak sem szedhetők”, továbbá minden nemzetiség számára biztosítja a saját költségükön való vallási, művelődési vagy szociális intézmények működését, és Kárpátaljának „a legteljesebb autonómiát”.
Mindez azonban csak írott malaszt maradt: amint Ősz Béla írja, Felvidékünk és Kárpátaljánk húsz éves cseh megszállása alatt az ottani börtönök „hamarosan megteltek magyarokkal pusztán azért, mert a letartóztatottak nem tagadták meg nemzetiségüket. A magyar területeken elrendelték a statáriumot és az előzetes cenzúrát. Megszervezték a Propaganda Kancelláriát. Ez a hivatal kémekkel és beugratókkal árasztotta el az egész Felvidéket. Összefogdosták az ártatlan magyarokat, megkínozták, félholtra verték. A magyar tisztviselőket,. Akár letették a hivatali esküt, akár nem, megfosztották állásuktól és sokszor még nyugdíjat sem adtak nekik. A törvényhatóságokat feloszlatták, élükre zsupánokat, kormánybiztosokat állítottak. Beleavatkoztak az egyházak ügyeinek vezetésébe, a papokat a püspökök ellen lázították. A magyar lapokat megszüntették, a kulturális egyesületeket feloszlatták. A magyar cégtáblákat letépték. A vármegyéket megszüntették, helyettük hat nagy megyét állítottak fel azért, hogy azzal a magyarságot nyelvhasználati jogától elüssék. Aki a Himnuszt vagy más eltiltott magyar dalt énekelt, letartóztatták, még azt is, aki véletlenül levente cigarettát hozott magával a határon át.”
Ifj. Tompó László – Hunhír.info